121. Egyetlen örökségünk: a kereszténység (2)

A hangelvétel elérhető a https://youtu.be/5hY9nNvxmD0 csatornán.

Az utóbbi kétezer év minden egyes századában az emberi közösségeknek lehetőségük volt és van ma is arra, hogy a vallásos hatalmi kereszténységnek az egyetemes kereszténységgel való szembenállása következtében beállt válságot, a korrupciót feloldják és az egyetemes rendre való törekvésüket kifejezzék, vagyis tanúságot tegyenek a kereszténység mellett. Egy erre utaló rövid vizsgálatot végezve viszont azt tapasztaljuk, hogy a 21. századhoz közeledve, ez a rendre, a korrupció felszámolására, feloldására való törekvés, különösen a XV. századtól kezdve fokozatosan meggyengült. Később a XVIII. századtól kezdve a feloldás törekvése egyre mélyebb, immár visszafordíthatatlan korrupt állapotba lendült át, pl. az értelmes tudást lecserélték a racionális tudással (felvilágosodás), a lélek helyébe az észt (racionalitás) tették, a Teremtő helyébe az embert (humanizmus), és a nyugatias, immár modernek is nevezhető vallásszakadás következtében bevezették a reformált vallásokat és a szektákat. A Föld, mint az Egy által az embernek, a földi helytartónak szánt ajándék és otthon helyett, csak egy bolygó lett a sok közül.

A hatalomgyakorlásban érdekelt ember elszámította magát és a hibát, a zavarodottságot gyengesége és tudatlansága, vallásos nyelven bűne miatt az óta sem akarja kijavítani. Miért? Mert a hatalmi apparátusnak, az intézményrendszernek így kényelmesebb, és az altatott, a megvezetett tömegember felett nagyobb a hatalma. A lényeg a hatalom, a kényelem és nem a visszatéréshez szükséges tudás megszerzése. A teremtett embert fokozatosan úgy vezették és vezetik bele ma is a kényelembe, hogy már két hatalom is rendelkezik felette: testével a világi hatalom, lelkével (pontosabban, individuális énjével) pedig a vallásos hatalom. Két hatalom egy ember fölött. Hová lett a teremtettségünkből eredő szabadságunk, választási lehetőségünk, amiből fakad a rendhez és az igazsághoz való ragaszkodásunk? A mindenkori hatalom az egyetlen és egyetemes rend helyett sok kicsi rendszert, az egyetlen igazság helyett pedig sok kicsi emberi igazságot, erkölcsi normákat és ezekhez kapcsolt intézményrendszereket pl. igazságügyi minisztériumot és hatalmi jogot adott.

Ne feledjük el, hogy nem a kereszténység vált le az emberről, mert az mindig is ott van a lelkében, hanem hatalmi erőszakkal az embert választották le a kereszténységről. A leválasztásra, a korrupcióra,  azért volt szükség, hogy az eredeti, egyetemes kereszténységet, felváltsa a tudatlan ember alkotta történeti, időbeli kereszténység, a vallásnélküliséget pedig a hatalmi vallás. A hatalmi vallás mögött az apparátust működtető tudatlan klérus állt. Nem a vallással volt a gond, hanem azokkal, akik a vallásos hatalmi rendszert, vagyis a dogmákat, a vallásos erkölcsöt, az apparátust működtették és cserébe jutalmat ajánlottak a túlvilágon, vagy a poklot vagy a mennyországot. Megjegyzés: a mennyek országa lenne a "menj az országomba" vagyis térj vissza.

Az ősi kereszténységben az embernek rangja volt, mert nélküle nem lett volna értelme sem a világ teremtésének, sem a teremtett és rá bízott szakralitásoknak, sem Beavató Mesterünk eljövetelének, sem az Egynek. Ha pedig nincs az Egy, akkor az ember sincs. Az Egy képe és hasonlatossága, a bennünk levő egyetemes én adta és adja ma is az ember értékét és rangját. Amikor ezt a rangot, az egyetemességet a hatalmi vallás lecserélte az individuális énnel, akkor esett az ember a bűntelenségből a bűnbe, pontosabban lett védtelen, rettegő és félő, kényelmes, egyenlő, az anyaghoz ragaszkodó, korrupt individuális egyén. Világosan látszik, hogy nem az emberrel van a gond, hanem azzal a rendszerrel, nézőponttal, világnézettel, hatalmi vággyal, amelyen keresztül az embert megítélik: az egyetemes kereszténység szerint az ember az Egy képe és hasonlatossága, egy kis isten, a történeti, dogmatikus kereszténység szerint pedig egy bűnös. Hogyan lehet ugyan az az ember egyszerre kis isten és bűnös is? Úgy, hogy amint már volt szó róla, a később keletkezett történeti kereszténység az embernek a változó, önző, tagadó, félő, rejtőzködő individuális énjével foglalkozik, akárcsak a pszichológia. Miért? Mert, csak a felszínes individuális én befolyásolható, csak az individuális én tévelyeg, vágyakozik, esik csábításba, tehát a vallás nyelvén lehet bűnös. Nem az ember bűnös, hanem a benne levő individuális én. Nem illik összetéveszteni az embert a viselkedésével, erkölcsösségével, individualitásával vagy egyetemességével. Honnan tudjuk egy ismeretlen emberről, hogy lelke individuális vagy inkább egyetemes? Mindenki számára próbatétel, annak megítélése, hogy ki él individuális énje szerint és ki egyetemes énje szerint. Mielőtt mások felett döntenénk, mondanánk ítéletet, nézzünk magunkba és magunk fölött ítéljünk.

Ha az egyetemes kereszténységbe, az egyetemes tudásba szeretnénk visszatérni, akkor azt kellene felmérnünk, hogy milyen messzire távolodtunk el az eredeti tudástól, és ha még csírájában megtalálható a visszatérés tudása, hogyan építhető fel újra? Mi az a rárakodott több évszázados salak és milyen vastag, ahhoz, hogy azt képesek legyünk lehántani és a fényességre vezető tudást megtalálni? Ez a visszafele haladás olyan, mint a régész munkája, aki folyamatosan egyre mélyebbre és egyre lejjebb ás, annak reményében, hogy megtalálja a kincset, amit keres. Hány évszázad tudását kellene átvizsgálnunk, hogy megtaláljuk az egyetemesség és a történetiség töréspontjait? Pl. mikor jelentek meg a téveszmék és milyen okból, vagy mikor jelent meg a bűn (ideértve az áteredő, ádámi bűnt is), a menny és a pokol jutalomrendszere és mi a forrása? Továbbá, mit akart a vallás a bűn bebetonozása és a feloldozás (bűntől való megszabadulás) jutalmának osztogatása által elérni? Talán semmi mást, mint önmaga létezésének szükségességét igazolni a megvezetett ember előtt? Vajon miért csak a történeti kereszténységben létezik a bűn? Ki találta ki a bűnt? Egyáltalán mire használható a bűn? Ma már tudjuk, hogy a bűn lelkünk individuális énjéhez köthető, és röviden nem jelent mást, mint az egyetlen feladatról, az egyetemességbe, az Egyhez való visszatérésről való lemondást. Bővebben, ez tudatlanságunk, eltévelyedésünk, hiszékenységünk, célvesztettségünk, elrejtőzködésünk, alvajárásunk, félelmünk, védekezésünk, szeretetlenségünk, önzésünk, az Eggyel kötött szerződésünk felmondása, a meghívás el nem fogadása, letérésünk az arany középútról és a sor folytatható.

A visszatérésre csak a másodszori (szellemi) születés által felkészített egyetemes én képes, mert a hasonló (az Egy képe és hasonlatossága), csak a hasonlóban, pontosabban az azonosban (az Egyben) képes feloldódni. A feloldódáshoz pedig nem kell sem a hatalom, sem a bűn, sem a jutalom, sem a védelem, sem a vigasztalás, sem a félelem, hanem mindezek ellentéte kell, a szeretet. Az egyetemes kereszténységben az ember volt a világ középpontja, a történeti kereszténységben az egyetemes embert lefokozták pl. a bűn által és így az ember már nem a középpontban volt, hanem fokozatosan, az évszázadok teltével egyre inkább a perifériára, a zavarodottságba, a bonyolultságba került. Ha valamikor az egyetemes emberre inkább a centripetális, a kereszt középpontja fele toló erő hatott, akkor ma a középponttól eltávolító erő, a centrifugális erő hat, amelyet egyre inkább megtapasztalunk a rohanó, zajos, felgyorsult globalista világunkban, abban az ál-valóságban, amit nap, mint nap megélünk. Ma a középponttól, az Egy-szerűtől annyira messze vagyunk, annyira a periféria szélén vagyunk, annyira elbonyolitatták velünk életünket hogy el sem hisszük, hogy valamikor mi voltunk a középpontban. Ma számunkra a középpont láthatatlan lett. Új tudásra, Beavató Mesterünk új evangelizációjára lenne szükségünk, hogy a középpontot újra felfedezzük, és magunkat bele tudjuk helyezni, hogy újra keresztények lehessünk. 

A kereszténység az Egy által ránk hagyott idő feletti örökség és hagyomány, amely egyben elvégzendő feladat is, az Eggyel kötött szerződés, függőség, tudatosság, kapocs (kapcsolat), amelyhez kell az Egy (a forrás), Beavató Mesterünk (a közvetítő) és kellünk mi (emberek). Az Egy kezdetektől fogva vállalta, hogy megadja azokat az ajándékokat, amelyek az életfeladataink teljesítéséhez szükségesek, így a kegyelmet, szeretetet, világunk dualitásának megismerési lehetőségét, a teremtett szakralitásokat és benne a másik embert is. Amint Jakab levelében olvassuk: „minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosság Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy a változásnak árnyéka.” Beavató Mesterünknek szerepe, hogy a kapott ajándékok felismeréséhez és a feladataink teljesítéséhez szükséges metafizikai tudást átadja (evangelizáció), mi pedig mindezek birtokában teljesíthessük a visszatérést. Erre kaptunk egy életidőt, amikor másodszor is megszülethetünk. Második lehetőségünk nincs.