120. Egyetlen örökségünk: a kereszténység (1)

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/1PllTpz612s csatornán.

Egyetlen biztos örökségünk a kereszténység. A kereszténységbe való beavatás módszertanát a történeti korok emberének könyvekben nem írták le, mert a beavatás könyvből nem tanulható meg. A beavatás képes az embert a kizsákmányoló rendszerből a rendbe, a megzavarodott állapotból a nyugalomba, a zajból a csendbe, a sötétségből a fényességbe juttatni.  Az Egyhez való visszatérésnek egyetlen útja van, ez a kereszténység, vagyis a tér és idő kereszteződésének felismerése és magunkra vétele. Aki a kereszténységben feloldódik, annak élete könnyű lesz, megvilágosodik, éberen szeret és fokozatosan halad visszafele az Egyhez. A vallások által megfogalmazott „térjetek meg” sem jelent mást, mint azt, hogy „szabaduljatok meg az individuális éntől”, vagyis legyetek éberek, szerezzétek meg azt a tudást, amely az Egy adta szabadságot, rendet, tudást fel tudja fedni bennetek. Továbbá, válasszátok az arany középutat pl. a taot, és szabaduljatok meg a kötődésektől. Azok, akik ezen feltételeket megvalósítják a normális emberek, a mindenkori keresztények, akik pedig nem, azok az anyagba süllyedt tömegemberek. Mindenki az Egytől kapott szabad akaratából kifolyólag dönt arról, hogy kereszténnyé válik-e és a test elmúlása után megmarad-e, vagy kényelmes tömegemberé válik és elvész. Amint már említettük a kereszténység, mint ezotéria nem kétezer éves és nem vallás, mivel hiányzik belőle a hatalmaskodás a másik ember fölött. A kereszténység a másik emberrel és a teremtett szakralitásokkal szembeni éberséget, tudatosságot, szeretetet, egyetemességet, értelmet, nyugalmat, szabadságot és rendet jelenti. Az ezotéria az embert a rendben, belül feltételezi, míg az exotéria a rendszerben, önmagán kívül. A tényleges, valódi és eredeti élet a keresztény élet, amely a léttel folytatódik, ami ezen kívül van az az ál-egzisztencia, az álságos és anyagias élet, amelynek nincs folytatása. Lehet tehát választani.

Ahhoz, hogy korunk történeti emberének viselkedését megértsük, azt kell feltárnunk, hogy mikor jelent meg, vagy még inkább, mikor cserélték le a keresztény embert a történeti emberrel, illetve azt is, hogy hány ilyen csere időpont állapítható meg az elmúlt évezredekben. Abból a megközelítésből indulunk ki, hogy az első emberpár (ÁdámÉva) is keresztény volt, vagyis benne volt az Egy közösségében, és csak egyetemes énnel rendelkezett. A vallásos nyelven fogalmazott paradicsomi/egyetemes állapot, az Eggyel közös lét akkor veszett el és jelent meg a történeti ember, amikor szabad akaratával visszaélve az ember az időt, vagyis az elmúlást választotta. Másképp fogalmazva, amikor egyetemes énjéről (a térről) lemondott és individuális énjét (az időt) választotta. Azóta tudjuk, hogy az idő azért van, hogy elteljen, beteljesedjen, elmúljon, vége legyen. Ha azonosságot teszünk az individuális én és megnyilvánulásai pl. önzés, irigység, testiség és a vallásos bűn között, akkor kijelenthető, hogy amikor az ember az időben van, akkor bűnt követ el. Vallásos fogalomban a Paradicsomból való kiűzetés volt az időbe, vagyis a bűnbe esés. Ahhoz, hogy képesek legyünk az idő és az individuális én fölé emelkedni, bűntelenné, vagyis újra egyetemessé és éberré kell válnunk. Amikor az individuális énünk szerinti viselkedésünkről lemondunk az egyetemes énünk javára, akkor jön el a boldogság. Nem véletlenül mondják a boldog emberre, hogy vidám, örül, könnyű és akár repülni is tudna. A boldogság az, amikor elhagyjuk az időt és a térbe jutunk, amikor kicsit kilépünk életünkből, az időből és létünkbe, a térbe tekintünk bele. Ez az extázis, amikor kívülre kerülünk a történetiségen, a megzavarodottságon, a hatalmi manipulációkon és rendszereken, amikor nem félünk, nem szorongunk, nem rejtőzködünk még Istenbe sem és főleg nem védekezünk. Egyszerűen csak szabadon élünk mindazokkal a szakralitásokkal, amelyeket az Egytől kaptunk. 

Amikor keresztényként boldogok vagyunk, akkor mondtunk le lelki és anyagi kényelmünkről. Következik, hogy aki keresztény az boldog, és a boldog ember keresztényként viselkedik, vagyis nem kényelmes. A kényelem a boldogsággal és a keresztény magatartással ellentétes irányba mozgatja az embert. Az elsőben a centripetális erő hat, és az embert az Egy, a kereszt középpontja, a csend fele tolja. A másodikban, a centrifugális erő kifele, a perifériára, a zavarodottságba, az anyagba tolja az embert. Az, hogy melyik erő hatásának engedünk az szabad akaratunktól és tudatosságunktól függ, pontosabban attól, hogy az Eggyel közös függőségünket megtartjuk-e, erősítjük-e nap, mint nap, vagyis hűségesek maradunk-e az Egyhez, az egyetlen valósághoz. De lehet, hogy hűtlenek vagyunk az Egyhez, és elkötelezzük magunkat az ál-valósággal, az anyagi káprázattal, a kényelemmel. Aki kényelmes annak a világ nem színes, nem duális, hanem monokróm, mert csak egy szemmel néz és csak egy füllel akar hallani. Tudatlanként, önmagunkat fosztjuk meg az egésztől, a dualitástól, színes világunktól. A rosszabb az, amikor ezt a monokróm látást és mono hallást másoknak tanítjuk.

Korábban már említettük, hogy a tudatlan ember azért vette ki önmagából az Egyet, hogy helyére önmagát tehesse pl. a humanizmus idején. Azóta a világ egocentrikus. De vajon milyen megfontolásból tette az ember az Istent önmagán kívülre, leginkább fent a mennyekbe? Miért szól úgy az ima, hogy „Miatyánk, aki fent vagy a mennyekben” és miért nem úgy, hogy „Mi Atyánk, aki bennünk és a mennyekben vagy”. Rögtön felmerül a kérdés, hogy ki a „mi”? és ki az „Atya”, illetve miért lenne bennünk az Atya? Ezt a kérdést a hatalom azért nem teszi fel, hogy az Egy képét és hasonlatosságát Atyjától távol (pl. fent a mennyekben) lehessen tartani, ez által is felszámolja a függőséget, a közös egyetemességet, továbbá, hogy a független és hűtlen ember rá legyen kényszerítve arra, hogy egy külső Istenben és ne önmagában keressen védelmet és menedéket. Amint már volt szó róla, a védelem egyben kényelmet is jelent, a külső beavatkozásra való várakozást, amikor a védelmet kívülről várjuk el, mintha bennünk nem lenne meg a szükséges erő hozzá, mintha nem lenne egyetemes énünk, kis istenünk, akire mindig számíthatunk. Így történt meg az ember kifosztása, lealacsonyítása, a váltás az egyetemes kereszténységről a történeti kereszténységre, amelyet a hatalmaskodó apparátus ma is működtet. Az egyetemes, örök emberből, történeti, halandó ember lett.

A hatalomgyakorlásba bekacsolódott kb. a XV. századtól színre lépő világi hatalom is, amely folyamatosan arra törekedett, hogy az egyházi hatalomtól megszabaduljon, vagyis átvegye a hatalomgyakorlást, lásd például a „nagy francia forradalmat”, amely nem volt sem francia, sem nagy. A világi hatalom folyamatos térnyerésében, amit ma valamilyen világkormány vezette globalizmusnak is nevezünk, miért csodálkozunk, ha a templomokat sok helyen múzeummá, kiállítási térré vagy egyszerűen kocsmává alakítják? A világi hatalom ott tévedett, hogy nem a vallásos egyházat kellett volna felszámolni, hanem a hatalmaskodó és tökéletlen apparátus résztvevőit. Kétezer év után tegyük fel a végtelenül egyszerű kérdést: mit tanult és mit valósított meg az ember Beavató Mesterünk tanításaiból és példás életéből? Ha nagyon pontosan értékelünk, akkor semmit. Miért? mert a tanítást nem értették meg és a Mestert sem ismerték fel. Vagy ha igen, akkor a megismerés tudását kisajátították, elferdítették és egy korrupt verziót adtak tovább évszázadról, évszázadra. Ha az apparátus nem a korrupciót, a hatalmaskodást választotta volna, hanem pl. a tanítást, a ránk hagyott beavatást,  akkor a templomok ma tele lennének és nem csak vasárnapi kereszténység létezne, hanem felvilágosult, egyetemes tudással rendelkező közösségek. De tudjuk, a szellemi vezetők pl. a skolasztikusok, a misztikusok kihaltak, vagy csak kevesen vannak, akik hangja nem hallható a médiumok és az internet ricsajos, bömbölő, önmagát éltető világában.

A kényelmet nélkülöző hagyományos kereszténység és a kényelmet felmagasztaló történeti kereszténység viszonya ellentétes. Az egyik az egyetemesség őrzője, a másik ennek lerombolója, az egyik az egyetlen örökségünk, hagyományunk megtartója, a másik a rendszeralapú hatalmaskodó vallást alkalmazza, az egyik az emberrel egyidős, a másik még nincs kétezer éves sem. Ma már csak a történeti kereszténységet ismerjük. Beavató Mesterünk kétezer évvel ezelőtti eljövetelének célja az volt, hogy ezt az ellenállást feloldja, hogy az embert újra megtanítsa az Egyhez való visszatérésre. Nem véletlen, hogy az ősi kereszténységgel szembehelyezkedő régi szövetség helyébe az új szövetséget helyezte. Az új szövetség bevezetésének kísérlete kb. három évszázadot tartott, majd a régibe visszafordulva és hatalommá, vallássá válva az apparátus úgy tett, mintha a feltámadás meg sem történt volna. Kényelmesebb lett hatalommá, vallássá válni és a világi hatalmakkal együtt hatalmaskodni a teremtett ember fölött, mint az örök életre, a visszatérésre való tudás megszerzését, a beavatást tanítani. Csak tanítani kellett volna, de nem volt aki, és ha volt is, a hatalomnak nem volt érdeke a tanítás, a tudásátadás. Beavató Mesterünk mondta” tegyetek tanítványommá minden népet”. De mi a tanítványság? Mi a viszony a mester és a tanítvány között? Aki hatalmaskodik, az nem ismeri sem a tanítást, sem a mester és a tanítvány közötti viszonyt. A vallásos hatalmat az érdekelte, hogy a  kereszténységnek legyen teremtéstörténete, kozmológiája és antropológiája, erkölcstana, pszichológiája és szociológiája, Beavató Mesterünknek pedig családfája. Az érdek nem a tanításon és a beavatás tudásának megszerzésén volt, hanem a tömegszerzésen. A történeti kereszténység vezette be a megosztottságot pl. a nem pogány kereszténységet, a vallásos rendszert, az analizálhatóságot és az összerakhatóságot. Beavató Mesterünk nem a rendszer kidolgozására, nem exotériára (a külsőségekre) tanított, hanem épp ennek ellenkezőjére, az ezotériára (a bensőségekre), a rendre. Tudjuk, hogy  önmagunk megváltásának, a kétszer születésnek megélésére, a visszatérésre való tanítás kísérlete elbukott, de a minta még mindig a rendelkezésünkre áll.