104. A visszatérés már elkezdődött (1)

 A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/xUMJGoDeHXE linken.

„Az idő közel van”olvassuk a János által írt próféciában. Vajon melyik időre gondolt a szerző, a véges földi életidőre vagy a végtelen, létidőre, a térre vagy mindkettőre, esetleg arra, hogy a két idő ugyan az. Valószínű, hogy ezen utóbbira, mivel a kegyelem és békesség kívánságoknál a folyamatos vagy örök időt említi „attól, aki van, aki volt, és aki eljövendő”. A folyamatos időben, ahol a végső idő, a vég egyben a kezdő idő is, nem érvényes a Gergely naptár, de más naptár sem. Ez az idő egyben a teremtés folyamatosságát is megadja, ami az emberre vonatkoztatva nem más, mint az egyetemes kereszténység folytonossága. Így kijelenthető, hogy az aranykor Ádámnak (máshol, Manu, Menesz) nevezett első teremtett, szellemi ember volt az első keresztény. Amint más bejegyzésekben pl. a szeretet körforgása címűben már említettük, az Egy képére és hasonlatosságára teremtett ember tökéletességének, vallásos nyelven a megistenülésének eléréséhez feladata teremteni, megfeszülni, rendet tenni és visszatérni az Egyhez. Illetve az is, hogy tökéletlenségéből, tudatlanságából lefaragva érdemessé tegye magát az Egy általi kiválasztásra és a visszatérésre. Következik, hogy a tudatlan ember saját erejéből képtelen befejezni a teremtést, a rendbetételt. Szüksége van tehát Teremtőjének segítségére, az újrakezdés lehetőségére, a tökéletlenségének csökkentésére, esetleg teljes eltörlésére, miáltal vissza tudna térni a kiindulás és érkezés fényességbe. Amint olvassuk „én vagyok az alfa és az ómega”, a mindenható, a mozgás, a körforgás, szükségszerűség és kiterjedés, az ésszel fel nem fogható, de az értelem által megismerhető Egy. A régi szövetségben olvasott „vagyok, aki vagyok” (ego sum, quo sum) Jánosnál azt jelenti, hogy én vagyok az egyetemesség, a fent és a lent, az állandó változás, a körkörösség, a kezdet és a vég, a térben kezdődő idő, és az időben végződő tér.

A feljegyzett jelenésekben, amit a lineáris gondolkodás világvégi apokalipszisnek is nevez, nincs tehát semmi szokatlan, mert semmi egyébről nincs szó, mint a folytonosságról, a körkörösségről, az ember lesüllyedéséről és felemelkedéséről, amit vallásos nyelven pokolnak és mennynek mondanak. Az apokalipszis a szükséges újrakezdés, a folyamatok szükségszerűsége és azok kiterjedése, a hálózatosodás, vagyis mindaz, amiben a teremtés és a hierarchikus rend, vagyis az Egy meg tud nyilvánulni. A jelenések a rendbetételről szólnak, mert a szükséges apokalipszis biztosítja a folytonosságot, a körkörösséget, az időnek térré konvertálását és az új időnek megjelenését. János a szükségszerű újrakezdést, a folytonosságot az abban a korban rendelkezésre álló fogalmakkal próbálta meg közre adni, és az érthetőség megkönnyítésére szimbólumokat, pl. allegorikus képeket, hanghatásokat és számokat használt. Valószínűleg a szimbolikus megfogalmazások használatával az is célja volt, hogy megértesse a szükséges újrateremtés tanítását és továbbadását, amikor az egyik egyetemes ember tovább adja a tant, a tudást a másik egyetemes embernek, az egyik szellemi ember, a másik szellemi embernek, az egyik kis isten, a másik kis istennek, az egyik Egy képe és hasonlatossága, a másik Egy képének és hasonlatosságának.

Apokalipszis azóta van, amióta az ember elvesztette az aranykort, vagyis biblikus nyelven, amióta kiűzetett a Paradicsomból, vagyis lehetőséget kapott a megnyilatkozásra, a visszatérés érdemességére, amit életnek is nevezünk és amit érdemes visszavinni a létbe, az aranykorba. Ez jelenti az Eggyel való találkozást, ami egyetlen feladatunk. Az is mondható, hogy amikor az aranykor elvezett, beköszöntött a megváltás, a visszatérés kora. Évezredek óta a visszatérés korát, a kereszténység korát éljük. Ezt a kort egyesek az állandó krízis korának is nevezik. A krízis a visszatéréssel oldható fel. A kereszténységet, a visszatérést és a krízist ebben az értelemben érdemes használnunk. Életünk lehetőség, potencia, szabad akaratunk állandó gyakorlatoztatása, állandó döntéshozás visszatérésünk és kereszténységünk választására: vagy felfele (biblikus nyelven a menybe) vagy lefelé (a pokolba) tartunk. Nincs középút. Szabad akaratunk gyakorlása, az  állandó döntéshozás egyben ítélethozatal is. Mi mondunk ítéletet magunkról: visszatérünk-e vagy sem. Az apokalipszist, a döntéshozást, a próbatételt az Egytől kaptuk, tehát egyetemes kegyelmi ajándék, ami összeköti a fenti és a lenti állapotunkat, ami állandósítani képes az időt, vagyis az időt képes térré konvertálni. Az apokalipszis, ítélethozatalunk egyben születés és halál is: döntés arról, hogy keresztények leszünk-e vagy sem. Rajtunk kívül nincs apokalipszis és nincs kereszténység. Keresztény tehát az, aki képes dönteni a fent és a lent között, aki képes a dualitás megélésére és átadására, aki tud, aki lát és aki éber. Az éberség nem jelent anyagi, mennyiségi, enciklopédikus tudást, polihisztorságot, érzékenységet, hanem értelmességet, egyetemességet, más szavakkal az atmant vagy a buddhát. Az éberség párja a kábaság, a lélek alvó állapota, más szóval az avidja. Az alvó lelkeknek külön -külön vagyis individualista világuk van. Az éber lelkeknek egy közös egyetemes világuk van, ami nem más mint az Egy háza népe, az ecclesia. Az individualista úgy fogalmaz, hogy: én. Az egyetemes pedig úgy, hogy: mi. Amikor Beavató Mesterünk Péternek azt mondta, hogy háromszor fogsz elárulni, akkor Péternek még nem volt metafizikai "látásmódja. Individualistaként, még nem tudta, hogy az árulás nem más, mint az egyetemes tudásról való lemondás. Nem tudta, hogy árulása azt jelentette, hogy nem tudott, nem látott és nem volt éber. A kakas épp éberségének elvesztésére figyelmeztette. Péter csak a reveláció után lett egyetemes és vált tanítóvá.

A leírásban nem találunk utalást arra vonatkozóan, hogy az újrakezdést, az új időt egyéni szinten, vagy az emberi társadalom szintjén kell megvalósítani. Mivel a társadalom, a nép, a nemzet összetevője az egyéni ember, következik, hogy az apokaliptikus újrakezdést is az egyén szintjén kell elvégezni. Az újrakezdés alapja az Egyhez visszavezető és a küldött, Beavató Mesterünk által közölt egyetemes  tanítás elsajátítása, amelyet azok értenek meg, akik képesek másodszor is, immár szellemben újjászületni. Akik tudják, hogy az örömhír nem vallás, nem eszme és nem világnézet. Beavató Mesterünk tanításainak lényege a beavatás a visszatérésre. Az igaz és normális, egyetemes, szellemi emberek azt is tudják, hogy a kommunikációban az egyetemes tanítást csak a felkészült tanítvány tudja befogadni. Ahogyan olvassuk, „akinek füle van hallja meg, mit mond a lélek”.

Vajon, miért tartotta fontosnak a jelenések szerzője az újrakezdést, az új időt, illetve mit tanulhatunk a látomásokból? Például azt, hogy:

   1. részesei vagyunk az egyetemes teremtett szakralitásoknak: a hét fáklya, a hét fény, a hét tűz a teremtéshez szükséges nagy fényességet, és egyben a nagy időt is jelenti, amikor megjelennek a további szakralitások, mint a föld, a tűz, a víz, a levegő, valamint ezek önszerveződése, amit természetnek nevezünk, továbbá az ember és az embert az Eggyel összekapcsoló szeretet. A teremtő szó, vagy az ősszó (logosz) az Egynél volt, mert a külső és a belső világ a teremtő szóra keletkeztek. Az ige azt jelenti, hogy legyen, létezzen az, ami addig nem volt. Legyen, létezzen a térből idő, a változatlanból és örökből változó és mozgó, a sötétségből fényesség. Az idő, a mozgás, a körkörösség, a hullámzás és a fény megjelenése, mind ugyanazt jelenti. Mivel mi ennek a szakralitásnak részesei vagyunk, azt is jelenti, hogy az Egy a világot ránk bízta, hogy őrködjünk felette, ez által otthonunk legyen az Egy „világában” és így az Egy világa bennünk legyen. „Belső világunk” egyetemes énünkben, „külső világunk” pedig az életfeltételekhez szükséges vagy kölcsönbe kapott ajándékokban, a szakralitásokban nyilvánul meg. Kegyelmi ajándék, ha ezt felismerjük. Mindig kapunk újabb és újabb időt, hogy élni tudjuk vele, benne és általa.

   2. tudatlanságunk, tökéletlenségünk kezelhető: az egyetemes tudást közvetítő és azzal rendelkező Beavató Mesterünk az, aki a felnyitja a hétpecsétes könyvet. A tudás, a bölcsesség ahhoz kell, hogy világunk dualitását, a fent és a lent, a hideg és a meleg összefüggéseit megértsük, alkalmazzuk és az anyagi világról való lemondó áldozathozatalunk által vissza tudjunk térni az Egyhez. Mesterünk többek között arra is tanít, hogy szellemi emberként éljünk, amikor univerzális énünk uralkodik az individuális énünk fölött, mi által minél inkább betekinthetünk a létbe, a transzcendenciába, az azonosságok világába és így részt tudunk venni a szeretet körforgásában. Bölcsességünk, felébredettségünk, szellemi tudásunk az, ami az Egy és a köztünk levő távolságot képes eltüntetni. Beavató Mesterünk arra tanít, hogy fedjük fel egyetemes énünk bölcsességét, vagyis ismerjük fel, hogy nem ok nélkül vagyunk a világon, hanem azért, hogy a ránk bízott világot megőrizzük és feladatainkat elvégezzük, pl. teremtsünk szellemi és anyagi javakat- vállaljunk többlet terheket (megfeszülés)- tegyünk rendet és térjünk vissza az Egyhez (feltámadás). Továbbá, gyakoroljuk a legmagasabb éberséget, a szeretetet, ismerjük fel világunk dualitását, helyezzük bele magunkat a tér és idő találkozási pontjába, a kereszt középpontjába és a régi anyagi szövetség helyett alkalmazzuk az új szellemi szövetséget. Ellenkező esetben bekövetkezik, a szellemtelenség, a tudatlanság, az eltévelyedés, amikor győzedelmeskedik az individuális én, a negatív tudás vagy a tudatlanság a szellem fölött.

János a tudatlanság, a fény fényességének elvesztését, a lecsúszást az első négy pecsét feltörésével szimbolizálja. A fényességet leginkább a fehér lovas íjász, a király, a szellemi ember képviseli, majd kisebb mértékben a vörös lovas katona, akinek feladata, hogy kardjával igazságot tegyen, vagyis elválassza a jót a rossztól, a tiszta búzát az ocsútól. Következik a fekete lovas, a mérlegelő, a hezitáló, az egyensúlyt kereső, a valamit valamiért érdekű anyagias kereskedő és végül a fakó lovon ülő halál, ami mindent elpusztít, vagyis az anyagba süllyedett, tudatlan tömegember. A szimbólumok jelentése, hogy amikor a király a fényt jelképező aranyat magának tulajdonította kezdődött el a zavarodottság kora, amikor a rend felbomlott és az uralkodást felváltotta a hatalmaskodás. Később az arany, a fény,  a tudás a király kezéből is kicsúszott, és lejjebb került az arisztokráciához, majd tovább a kereskedőhöz és végül a tömegemberhez, ahol az aranyból, a szakrális fényből, anyagi pénz lett. E váltás következménye a hatalom, a haszon és az érdek, az egyenlőség, a zavarodottság, a sötétség megjelenése, amikor pénzért királyságot, hatalmat, háborút, pápai bíbort, országokat és embereket lehet adni és venni.