100. A bűn hatalma és a mea culpa

 A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/XmMfcxlJRXQ linken.

A mindenkori hatalom alapja az emberek (testek) egyenlősége, eszköze pedig kezdetben a test megszületésével kapott vallásos eredendő/áteredő bűn (Ádám bűne) és a hozzá kapcsolódó vallásos üdvözülés (a bűn alóli feloldozás), később a mondva csinált kollektivizmus, a szocializmus és a demokrácia ideológiája. A hatalom célszemélye mindig a tudatlan tömegember, akivel hatalmát az apparátus fent tudja tartani. Az egyenlőségre mindig azért volt szükség, hogy a tömegembert könnyen meg lehessen vezetni, és így a hatalmi apparátusnak könnyű dolga legyen. Cserébe a tömegen is valamit könnyíteni kellett, és ezek a variációk voltak a hatalom által megfogalmazott ígéretek, mint pl., az üdvözülés, a közös vagyonközösség, az anyagi jólét. Úgy tűnik, hogy az elmúlt évszázadok azt igazolják vissza, hogy a hiszékeny tömegember a hatalmi apparátust az általa tett ígéretekért képes volt mindig kiszolgálni. Gondoljunk például a politikai pártok kampány ígéreteire és arra, hogy azokból mit és milyen mértékben tartanak be. Amire tehát a hatalom apellál az az emberi hiszékenység, a tudatlan individuális én, aminek nincs köze a hithez, az öntudatos, az önmagával rendelkező egyetemes énhez.

Talán a XV. századig, ameddig nagyrészt az egyházi apparátus dominanciájáról lehet beszélni, a tudatlanság alapja az individuális énből fakadó bűn volt, pontosabban a kitalált és egyenlő módon mindenkinek kijáró eredendő bűn. A régi szövetségre alapozó hatalmi egyház kijelentette, hogy mindenki az első ember, Ádám bűnével jön a világra. A bűn és az ingyen üdvözülés volt az akkori egyenlőség alapja. Valójában mindenki az Egyhez közeli egyetemes énnel jön a világra és csak később, a különböző külső társadalmi és világnézeti, az anyagot előtérbe helyezése miatt válik individuálissá, vagyis bűnössé. A bűnt mindig az Egytől való eltávolodás jelenti, ami individuális énünknek köszönhető.  Megjegyzés: valójában Ádám volt az első bűntelen keresztény. Az eredendő bűn volt az, amivel a hatalom az embereket féken és isteni félelemben tudta tartani, általa pedig meg tudta ígérni a bűnbánat által elérhető üdvözülést és így igazolni, indokolni tudta önmaga létezését. A protestáns vallások már ingyen adták az üdvözülést. Az  egyenlő bűn és az üdvözülés lett a hatalomgyakorlás oka és eszköze. A bűnbocsánat és az üdvözülés formái közé tartozott a templomépítés és a szentnek nyilvánított helyekhez való zarándoklat is.  

A hatalmi vallás logikája szerint, ha nincs eredendő bűn, akkor az embert nem kell megszabadítani és nincs megígért üdvözülés sem. Tehát olyan bűn kell, amiben mindenki egyenlően részesül, és amelyet csakis a megbocsátást, feloldozást szolgáltató egyház tud eltörölni. Fontos megjegyeznünk, hogy az eredendő bűn fogalma nem egyenlő az eltévelyedéssel, a tudatlanságnak nevezett bűnnel. Az egyiket "örököljük", a másikat mi okozzuk. A vallásos hatalom szerint az Egy képére és hasonlatosságára teremtett, a döntés szabad akaratával felhatalmazott ember képtelen önmagát bűntelenné tenni. Valójában a tömegember tudatlan és ezért (meg)vezetni kell. De mi a helyzet a tudatos, egyetemes emberrel? Az apparátus szemében az emberek egyenlők, így csak a tömegember létezik, egyetemes ember pedig nincs. Szerintük, csak a hatalmi vallás lehet egyetemes. A névleg tanító egyháznak nem volt érdeke önmagával szembe menni és tudatosítani az Egy képére és hasonlatosságára teremtett emberben Beavató Mesterünk tanítását, pl. hogy „ti is képesek vagytok azt megtenni, amit én”. Az egyenlőséggel kapcsolatosan a vallási apparátus néha nehezen értelmezhető tanításokat fogalmazott meg, pl. egy ember bűne által bűnös a közösség is (vagyis egyenlően osztoznak a bűnben, mert létezik a kollektív bűn) vagy a bűnben nincs különbség zsidó és görög között, ami igaz is, de a két görög között van különbség. A hatalomnak soha nem volt és ma sincs szüksége az egyetemes énnel rendelkező öntudatos, önmagával rendelkező emberre. De olyan nemzetre sem, aki önmaga felett rendelkezik. Épp ellenkezőleg, neki az egyenlő ember, a manipulálható és megosztott világnézetekkel rendelkező tömeg, a nemzettlen nemzet kell, mert abból él. 

A XV. századtól felívelő reformáció ezt a bűntől megváltó egyházat nem fogadta el, helyette liberalizálta a rendszert pl. ingyen üdvözülést ajánlott, illetve felszabadította a házasságot is, és a szektásodással együtt segítette az elanyagiasodó, liberális, modern tömegember kialakulását. Például, a globális tudatlanságot támogató, agresszor  Amerikai Egyesült Államokban ma több, mint kettőszáz protestáns szekta létezik. Nem véletlenül a mai globalizáció kialakulásának idejét a reformáció kialakulásának idejére teszik. Azt se feledjük el, hogy mindkét vallás megtagadta az emberben levő egyetemes ént, az öntudatős, egyetemes hittel rendelkezőt. Ami maradt az a felszínes individuális én, amely már nem képes a kapcsolatot egyetemes énjével kialakítani. A korábbi vallásos apparátus odáig süllyedt, hogy a megváltó ígéretet is az anyaghoz, a pénzhez kötötte, lásd például a domonkos rend által intézett búcsúcédulák fejében történt üdvözülést. A reformált egyházak pedig elhozták az elanyagiasodást, a materializmust, pl. Kálvin szerint a gazdag ember kedvesebb az Egy előtt, mint a szegény.

A reformációnak a bűnmegváltás pajzsán ütött rést a tridenti zsinat (1545-1563) hét főbűn bevezetésével próbálta meg befoltozni, ami tudjuk, hogy nem sikerült. Erről a sikertelen kísérletről külön bejegyzésben szóltunk. Ezen bűnök nagy része a testhez kötött vágyak voltak pl. a falánkság, vagyis mindenből minél többet, enni, inni, utazni, bulizni, mert az élet után nincs semmi. Hasonló volt a fösvénység is, amely a kényelemhez kapcsolódó negatív viselkedési forma, önzés, amikor abból, amim van, nem adok a másiknak, vagy ha adok, akkor keveset, hogy nekem több maradjon. Amit a zsinat elfelejtett, hogy az individuális léleknek ezen megnyilvánulásai, vagy inkább viselkedés formái, akárcsak a többiek is, az öntudat, az önrendelkezés növelésével, Beavató Mesterünk egyetemességre való tanításaival kezelhetők és nem biztos, hogy kezelhetetlen főbűnné kellett volna nyilvánítani őket, majd rájuk alapozni a morális magatartások nagy részét. Megjegyzés: amikor egyesek az elorzott templomok falait fehérre meszelték és eltüntették a tér és idő kereszteződését jelképező keresztet és rajta az embert, mások ennek ellensúlyozására kitalálták a barokk cicomát. A vallások által eléggé fellazított korábbi hatalmi szerkezetre, ahol érvényesült a máig tartó "oszd meg és hatalmaskodj " elv, az egyre erősebb világi hatalom már könnyen ráépíthette az emberközpontú anyagi humanizmust és az illuminátusok által bevezethette a felvilágosodást, amelynek egyenes következménye lett a bolsevik kommunizmus, majd a kétpólusú világ eltüntetésével a mai demokrácia. 

A reformáció a világi hatalom által felállított csapda volt, amelybe a hangadók beleléptek. Ha kb. 1500- ig az eredendő bűntől való félelem és az üdvözülés volt  a régi egyházi hatalomgyakorlás eszköze, akkor a szekularizáció után az új világi hatalom sokkal kifinomultabb eszközöket alkalmazott, mint a vallásháborúknak álcázott hadműveleteket, pl. a harmincéves háborút, továbbá a francia forradalom terrorját, az első és a második világégés szándékosan rosszul összetákolt szerződéseit, de akár említhető a Bretton Woods-i szerződés is. Mindent a  hatalom érdekében, és mindet az ember ellen. Miért csodálkozunk napjainkban a vezér és irányító nélkül tévelygő, a világ anyagi élvezeteit habzsoló, az életéhségben és életszomjúságban szenvedő turista emberen, aki valamilyen boldogság reményében képes mélyen az anyagba süllyedni? A vallásos apparátus már rég elhagyta az Egy képére és hasonlatosságára teremtett szakrális embert, a Beavató Mesterünk által rá bízott nyájat és átadta a bankok és pénzintézetek, a korporációk kizsákmányoló apparátusának, a világi háttér hatalomnak. Ennek ellenére a szerencsétlen, egyenlőségbe sodort ember mégis kitart. A világi hatalomnak az ember pedig nem szakralitás, hanem munkaeszköz, bármikor helyettesíthető rabszolga, darab-darab, aki a profitot a hatalom részére előállítja.

Tegyük fel a kérdést: a tanító egyháznak vajon nem az lett volna a feladata, hogy Beavató Mesterünk tanításait megértesse az emberekkel, hogy azokat a mindennapi életben alkalmazni tudja? Esetleg tanulva tanítson? Amint látjuk, a hatalmi egyházat évszázadokon át nem a tanítás érdekelte, hanem az ember folyamatos bűnben tartása és az általa történő bűntől való feloldozás, majd az újabb bűnbe esés és az újabb feloldozás és a megígért üdvözülés. Következik, hogy a bűnt is generálni kell, mert ellenkező esetben elfogy és nem lesz, amit feloldozni. De a tudatlan embernél ez nem gond. Az egyház úgy vállalta a tanítást, hogy annál fontosabbá tette a bűnök alóli feloldozást és a jutalomfalatként ígért üdvözülést.

Az üdvözülés előfeltétele tehát a bűn, amelytől az egyházi apparátus szabadít meg, hogy végül az ember (test és/vagy lélek) üdvözülhessen az égben. Megjegyzés: furcsa módon a holtak (testi) feltámadásával kapcsolatosan az egyik apostol azt mondja, "hogy ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel". De mi van akkor, ha az ember nem követ el bűnt, az egyháznak pedig nem kell őt a bűntől megszabadítani? Akkor, nincs üdvözülés? Egyáltalán mi a bűn, mi a megszabadító egyház, és mi az üdvözülés, esetleg a visszatérés? Amint már említettük, a bűn magyarázatához az egyházi apparátus megalkotta az emberek közötti egyenlőség alapját képező eredendő bűnt, az első ember bűnét, aki szabad akaratából kifolyólag a bölcsesség, az öröklét, a tér helyett a tudást, az életet és az időt választotta. Ne feledjük, hogy az első emberpárnak, akik a jobb megértés érdekében az Ádám és Éva nevet viselik, nem volt más választása, mint az életet választani, mert ellenkező esetben az Egy az emberpár által nem került volna a világba, vagyis értelmetlen lenne az egész teremtéstörténet. A dualitást képviselő, az egymásra utalt emberpárnak a létből (tér), a Paradicsomból, az életbe (idő) kerülése tehát szükségszerű volt. A szükségszerűség pedig azt igazolja, hogy a mondva csinált eredendő bűn nem létezik. Következik, hogy az intézményes bűnmegváltó intézmény, a hatalmi apparátus létezése sem indokolt, ha nem a rá bízott tanítói feladatokat látja el. Vajon milyen vigaszt tud nyújtani az a hatalmi apparátus, amely az egyetemes ember és az Egy közé áll? Semmilyent. Talán érhető, hogy évszázadokon át miért volt érdeke a hatalmi apparátusnak az embert tudatlanságban pl. egyenlőségben, hatalma alatti elnyomásban, egyszóval bűnben tartani.

Ha a hatalmi apparátus tanítói feladatát komolyan vette volna, talán eljutott volna oda, hogy rájöjjön arra, hogy az üdvözülést nem ő adja, hanem az Egyhez visszatérni vágyó, a kétszer született ember szerzi meg, illetve azon emberek hálózata, akik tudják, hogy az üdvözülés csak a paradox szeretet kiáradása által lehetséges. Hatalom alatt, egy dogmatikus rendszerben, az Egytől kapott szabad akarat hiányában, nem lehet szeretni és nem lehet visszatérni az Egyhez. Azt is el kellett volna mondani, hogy önmagunk üdvözülése, pontosabban a visszatérésünk paradox módon egy másik ember üdvözülésétől, visszatérésétől függ, annak üdvözülése pedig egy másik embertől, és annak üdvözülése is egy másik embertől. Az üdvözülés, a visszatérés tehát hálózati, kapcsolati alapon működik, és ígéretekkel, jutalomfalatokkal nem lehet megvalósítani. Az üdvözülési hálózat vagy a keresztek hálózata lenne a közös szakrális tér és idő. Én magamat úgy válthatom meg, ha egy másik embert megváltok, ahogy azt Beavató Mesterünk is tette, és az érte járó jutalomból nem kérek. Másképp mondva üdvözülésemhez, visszatérésemhez egy másik ember tér és idő keresztjét kell vinnem. Ha ez a kereszthordozás például az egymást szerető férfi és nő között valósul meg, akkor azt igazi, valós házasságnak nevezzük, ahol a férfi és a nő korábbi individuális tér és idő keresztje immár közös. Így a házasságban a rend, a beteljesedés, a két fél emberből lett egységes ember nyilvánul meg. A házasság állapota az ahol a két individuális tér és idő úgy adódik össze, hogy egymást kiegészítik és átfedik. A lakodalmi ünnep ezt a kereszteződést, az individuális keresztek találkozását, immár a közös keresztvállalást, az új élet születését, a rendbetételt és a közös visszatérés lehetőségét ünnepli meg. A frigy, a nász pedig ennek az ünnepnek pecsétje.

Amikor a közös tér és idő a házasságban teljes fedésben, egymásrautaltságban van, akkor a házasság tökéletesnek, egymást kiegészítőnek mondható. A párok ekkor viszik közösen egymás keresztjét, hol ő az enyémet, hol én az övét. A sok ilyen teljes fedésben levő immár családi keresztek hálózatából alakulnak ki a hierarchikus, önszerveződésre, önrendelkezésre képes társadalmak és nemzett nemzetek. Ha a fedés részleges, akkor a házasság kevésbé mondható tökéletesnek. Ez lehet érdek vagy anyagi házasság is. Ebben az esetben valaki, az erősebb többet viszi a másik keresztjét, a gyengébb pedig ezt szívesen elnézi neki. A részleges keresztekből és anyagi érdekből nem alakulnak ki hierarchikus hálózatok, de nemzett nemzetek sem, mert hiányoznak a tér és idő keresztek közötti kapcsolódások. A kapocs, a kapcsolódás mindig a fedésben levő kereszteződésekben, az érdekmentességben van. Ha nincs fedés, nincs kapcsolat a tér és az idő között, úgy nincs ami a világ működését, önszerveződését, önrendelkezését, rendjét biztosítani tudná. Nem véletlen hogy a házasság és a család a nemzet fennmaradásának alapja. Csonka családokra, érdekházasságokra csak csonka társadalmak épülnek, ép családokra, pedig ép társadalmak és ép nemzetek.