95. A nulla és az egy

 

A leírások szerint kétféle teremtés volt, az egyetemes szellem teremtése és az individuális lélek és test teremtése. A sorrend nem cserélhető fel, mivel először a szellem volt és csak utána a test, az anyag. Az első teremtés szerint az ember a föld ura, aki akkor jelenik meg, pl. a hatodik napon, amikor már minden készen van, vagy, ahogy mondani szokták, az energia, a fény a legnagyobb koncentrátumban, a legnagyobb sűrűségben volt jelen. Itt nincs nemi megkülönböztetés, nincs külön nő és a férfi, mert a kettő egy. Nincs két fa a Paradicsomban, nincs választási lehetőség, ezért bűnbeesés sincs. Az első emberpár tehát szellemi, aki a térben az Eggyel szellemi közösségben van. Mivel az emberpár nem volt döntéshozási és kockázatvállalási helyzetbe hozva, nincs okuk arra, hogy kikerüljenek a Paradicsomból, hogy próbára tegyék magukat az életben, az időben. De nincs tiltás sem, mert az egyetemességben nincs szükség rá. A Paradicsomban nincs centrum, mert az egyetemesség jelenti a Paradicsomot. Az első teremtés embere tehát az örök szellemi bölcs ember, akinek nem kell visszatérni az Egyhez, mert soha nem is hagyta el. Ez a testetlen, szellem az Egyet képviseli, vagy akár az is mondható, hogy ő az Egy. Az Adám-Éva név az első emberpárt, a dualitást jelenti, akiknek nem kell szaporodni, mert a férfinak és a nőnek nincs megkülönböztető teste. Ők szellemi emberek, ahol a férfiban benne van a nő és a nőben a férfi. Az első teremtés az ősállapot leírása, vagyis a nulla.

A második, az anyagi, a testi és az individuális ember teremtése már bonyolultabb, mert sok minden, amivel ma is találkozunk, ebben a teremtésben jelenik meg, mint pl. a megkülönböztető egy, a megnyilvánulás, az idő, a másik fél ember, a nő vagy az élet. Itt az ember már nem szellemi lény, hanem a porból lett, vagyis a föld szolgája. Számára a világ nincsen készen, ezért neki tenni kell, hogy a világ egyetemes, egész, vagyis kész állapotba kerüljön. Vallásos nyelven neki szenvedni kell, pedig csak a rá bízott feladatokat kell elvégezze. Az első teremtéshez képest arról sincsen szó, hogy melyik napon, mennyi „energia vagy fény” befektetéssel jelenik meg az ember, külön a férfi és külön a nő. Ami újdonság az első verzióhoz képest:

1. megjelenik a testi férfi, akiből nő lesz, de mégis megmarad férfinak, vagyis képes átváltozni, illetve magában hordja a nőt: az oldalborda, az anyagot képviseli, vagyis azt, hogy az anyagi, testi emberből csak egy másik testi ember keletkezik. Amivel szemben állunk az a test teremtése és a hozzá kapcsolódó leminősített individuális én.

2. a nő színre lépése előtt a férfi már létezik a Paradicsom, ahol jólétben és bőségben él, de egyedül. Ahhoz, viszont hogy ne legyen szükség egy második ember teremtésére, ami valószínűleg ugyancsak férfi lett volna, a már kész férfiból kerül ki a szaporodáshoz, az új ember megalkotásához szükséges nő. A nő a növekedést, ez esetben a szaporodást jelenti. A szaporodással az Egy felhatalmazza az emberpárt, hogy folytassa tovább azt a művet, amit az Egy elkezdett, vagyis életet adni, anyagit és szellemit teremteni. A nő létrejöttét az írás úgy mutatja be, hogy „nem jó a férfinak egyedül lenni”. Itt Ádám neve már férfit jelent, és a nő is nevet kap, legyen az Lilit vagy Éva.

3. a paradicsomi jólétben megjelenik a középpont, amelyet a két fa, a bölcsesség vagy életfa (az egyetemes én, a tér, az értelem, a szellem, a vertikalitás, a fent) és a tudás fája (az individuális én, az idő, az anyag, a horizontalítás, a racionalitás, a lent) képvisel. A középpontot a horizontális és a vertikális síkok kereszteződése adja, ami egyben az ember keresztje is, ahová magát bele kell, helyezze. Az egyetemes kereszt (a fent és a lent együtt) predesztinálja az első emberpárt arra, hogy egyrészt a keresztet vagyis a feladatokat közösen kapták, tehát közösen kell, hordozzák és azt, hogy be fog következni az időutazás. A kereszt a mai értelembe vett közös teherviselést is jelenti, amit házasságnak is nevezhetünk. Nincs tehát külön keresztje a férfinak és külön a nőnek. Egy közös kereszt van, amit pl. a házasságban hol az egyiknek, hol a másiknak kell hordani. A választás, a döntéshozás, a keresztvállalás a középpontban történik meg, ahol az életfa, a vertikalitást jelképezi, azt a bölcsességet, ami az embert az életben meg tudja tartani. A horizontalitás szerepe a vertikalitást fenntartása. Ma mintha fordítva lenne. Mivel a fa él és növekszik, azt is jelenti, hogy az ember bölcsességének is növekednie kell, majd gyümölcsöt kell hozni, vagyis meg kell érni. De miért kell a léleknek megérni? Mert az első teremtésben leírt lélek, az Egyben levő érett, egyetemes lélek állapotát kell elérnie a második teremtésben levő léleknek. Itt kapcsolódik össze a második teremtés az elsővel, a mintával, amit követni kell. Akár az is mondható, hogy az első teremtés a cél, a második pedig az eszköz a cél eléréséhez.

4. a nő létezése előtt jelen van a tiltás: amelynek értelmezése az, hogy az embernek távol kell tartania magát az anyagtól. Ahogy írva van: a tudás fájáról tilos az embernek enni. A parancs Ádám próbatétele, egy manipulációs csapda az Egytől, hogy tesztelje az emberi tudatosságot és öntudatot. Akárcsak a mesében, amikor a hősnek a kopott láda és a fényes láda között kell választani. Amíg a nő meg nem jelenik, addig Ádám eleget tesz a tiltásnak. Kettőjük között harmadik elemként jelenik meg az anyagi csábítás, a könnyebb utat mutató kígyó (horizontalítás, idő, linearitás, véges), aki a később megjelent és az Egy parancsát nem ismerő nőt befolyásolja. Mivel a nőre a tiltás nem vonatkozik, szakít a fáról, anyagot vesz magához, és ebben Ádámot is részesíti. Ha addig kettőjük között a különbség az eltérő időben való megjelenésben, a szellemi tudásban és a törvénybetartásban (tiltásban) nyilvánult meg, mostantól az anyag fogja össze őket. Mivel mindketten esznek a szimbolikus almából, azt jelenti, hogy mindketten anyagba süllyedtek, tehát anyagi emberré váltak. Ekkor veszik észre csak, hogy mezítelen testük, vagyis más nemük van, amit el kell takarni. A fügefalevél, az eltakarás, azt jelenti, hogy egyetemes szellemi énjük elvezett, ezért ezt pótcselekvéssel pótolják, takarják el. A fügefalevél az igaz eltakarását jelképezi, vagyis a hazudozást és a maszkviselést. A csupaszság azt jelenti, hogy az embernek nincs mit takargatni, a fügefalevél pedig azt, hogy hazudni kell pl. azt, hogy nem ettek a fáról. Amire azt mondják, hogy kinyílt a szemük, az nem más, mint az, hogy Ádám és Éva is ráébredett arra, hogy elvesztették egyetemességüket, tisztaságukat, csupaszságukat.

5. az anyagi emberpár az életbe kerül: ahhoz, hogy az emberpár újra szellemi emberré váljon és az Egyhez visszatérjen, az életpróbát, az eléje tűzött feladatokat el kell, végezze. Ezért a térből (tökéletesség, rend) az időbe (tökéletlenség, rendetlenség), vagyis az életbe kerül. Csak itt van lehetősége elvégezni a teremteni-, megfeszülni- rendet tenni és visszatérni az Egyhez feladatsorozatot, a szaporodás által pedig betölteni az életlánc szerepét.

Az írások szerint a teremtés a „káosszal”, a rendetlenséggel kezdődött. A káosz lehet a rend is, attól függőn, hogy a káosz értelmezését melyik oldalról nézzük, illetve milyen a tudásunk, hogy a káoszt rendnek fogjuk-e fel vagy rendetlenségnek. Ugyanis a dualitások világában a rend és a rendezetlenség egymást váltó párok, az egy és a nulla mátrixa, így a rendezetlenség után pl. az egy után, mindig a rend pl. a nulla következik és viszont. A teremtés is ilyen rendbetétel volt, amikor a rendelkezésre álló alkotó elemek „funkcionális” és „működőképes” állapotba, hierarchikus rendbe kerültek. A rend jellemzője a szükségszerűség, az egymásra utaltság és a kiterjedés (pulzálás) vagyis a kapcsolódások hálózatának kialakítása. A rendet alkotó elemek vagy összetevők tehát mindig akkor kapcsolódnak egymáshoz hierarchikus rendbe, ha erre szükség van, vagyis adottak a feltételek a „funkció betöltésére, a működéshez, az elmozduláshoz, a mozgás megjelenéséhez”. A rend és a rendezetlenség tehát körkörösen váltják egymást, akárcsak a teremtés pulzálása (kiterjedés és összehúzódás, majd újra kiterjedés és összehúzódás). A Kabbala ezt cím-cum mozgásnak nevezi. Ha az első teremtés a nulla, akkor a második  teremtés a nulla párja, vagyis az egy teremtése. Nem szabad elfelednünk, hogy az egy amikor meghajlik nullává változik, illetve amikor a nulla kiegyenesedik, akkor eggyé válik. Ez azt is jelenti, hogy a körkörösség és a linearitás váltja egymást, vagyis spirálisan, hurokszerűen "hajlonganak", hol körbe, hol egyenesen. Talán ez lenne a tér vagy az idő görbülete?  

Az írásokban arról is tudomást szerzünk, hogy a teremtés az ürességből történt, amit tévesen semminek neveznek, esetükben a létező térből, az egyetemes egészből. A dualitások értelmében a semmi egyben a mindent is jelenti. Az első napon (1) jelenik meg a fény, az első anyag, amely duális párja az idő, amely az első duális párt képviseli. Második napon (0) jelenik meg az első határvonal, a fent és a lent között, vagyis a tér és idő elkülönülése. Ez a második duális pár. A harmadik napon (1) anyagként jelenik meg mindaz, ami a folyékony és szilárd állapotok alapanyaga. Ez a harmadik duális pár. A negyedik napon (0) jelenik meg az élet energiaforrását jelentő Nap és az egyensúlyát fenntartó Hold, ami a létező összetevőket rendbe rakja. Ez a negyedik duális pár és a második határvonal a fent és a lent között. Az ötödik napon (1) jelenik meg a levegő és a már működő folyékony anyagok dualitása. Ez az ötödik duális pár.  A hatodik napon (0) jelenik meg a levegő és a működő szilárd anyag dualitása valamint az ember. Ez a hatodik duális pár. A hetedik napon (1) az Egy az ember által megérkezik a Földre. Az Egy tehát a világban kétszer van benne, egyrészt a teremtett szakralitásokban (föld, víz, fény, levegő) másrészt a szellemi emberben, az ember egyetemes énjében.

A nulla és az egy segítségével a következő sorozat mátrix áll össze: 0-1-0-1-0-1-0-1 vagyis a négyszeres 0-1. Mivel a teremtés fraktál (benne foglalt, állandóan átváltásra képes) tulajdonságot mutat, így a 0-1 duális pár is sorozatot és hálózatot alkot. Az Egy és az ember dualitására vonatkoztatva a következő sorozat található: Egy (0) - egyetemes ember (1) - Egy (0) - egyetemes ember (1)- Egy (0) – egyetemes ember (1) és Egy (0) – egyetemes ember (1). A vallásos nyelven ezt nevezik megistenülésnek vagy teózisnak, másképp mondva a nagy négyszeres ragyogásnak.