94. Akiktől ma is tanulhatunk (2)

 A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/F41v6tzokEA csatornán. 

Az újkereszténység kialakulásának kb. a 300-600-as időszakában folyatódnak a hitviták és a megjelenő szektáknak az apparátus általi elítélése, vagy másképp mondva, "az eretnekekkel" szembeni zsinati védekezések. Erre az időszakra is jellemző a korábbi zsinati döntésekre való utalás, illetve azok megerősítése. A korszak jelentősebb szellemi egyéniségei:

1. Dionüszossz Areopagitész/Pszeudo Dionüsziosz/Dénes: korának nagy újítója ugyanis nála találunk utalást arra, hogy:

a) az Isten megismerhetetlen, ezért megnevezhetetlen és ésszel felfoghatatlan. Ebből természetesen nem következik az, hogy ha valamit nem tudunk megnevezni, akkor az nem is létezik.

b) Istennek azért van olyan sok neve, hogy e nevek által egyre jobban meg tudjuk ismerni. Az isteni neveket ugyan az ember adja, de csak azért, hogy általuk az Isten közelebb kerüljön az emberhez. Az egyházi szent könyvekben használt nevek az egyszerű híveknek szólnak, viszont a magasabb értelemmel rendelkezőknek, akiket a fény beragyog, azok képesek túllépni a betű jelentésén, a neveken és képesek felfogni az isteni valóságot.

c) bevezeti a tagadást a teológiába, a negatív teológiát, vagyis úgy érteni meg Istent, hogy mi nem Isten. Dénes a tagadás és állítás dualitásában értekezik az isteni nevekről, jogosan azt állítva, hogy ami nem fekete, az nem biztos, hogy fehér, hogy ami nem halk, az nem biztos, hogy zajos. Mai fogalmaink szerint a világot alkotó elemek nem ellentétekben, hanem párokban fordulnak elő és a fordulat jelenti a kettő közötti átmenetet, a folyamatosságot, a cirkularitást, ami nem más, mint a hierarchikus szerveződés, az egymásra épülés, vagyis a rend. Akár az is mondható, hogy egy biztos dolog van, hogy semmi sem biztos. Az igazi tudásunk az Egyről a misztikus nem tudás (tudatlanság), hogy amit róla állítunk, az akár tagadás is lehet. A misztikus/spekulatív teológia és filozófia alkalmazásáért Areopagitészt misztikus Dénesnek is nevezik. Szerinte a teremtés Isten művein keresztül nyilatkozik meg.

d) a szeretet értelmezésében kifejti, hogy Isten a szeretet által vezeti vissza az embert őhozzá. A szeretet is olyan, mint a fény, mindenkire kiárad, visszatükröződik és meleget ad. A szeretet körforgásában való részvétel is azért van, hogy a szeretet kiáradásában, az eksztázisban, a kegyelemben, a megtapasztalásban részesültek visszatükrözzék, koncentrálják azt és juttassák vissza a forráshoz. A szeretet visszajuttatása a forráshoz, mindig egy másik emberen (embereken) keresztül lehetséges, ezáltal is biztosítva, hogy a szeretet tovább áradjon, így újabb és újabb emberek kerüljenek be a szeretet körforgásába, az egyetemes rendbe, ami a rendbetétel. Ő vezette be Krisztus istenemberi energia fogalmát is. Az Isten csak jóváhagyja, ha a teremtett ember nem akar hozzá visszatérni. Mai értelemben Isten akarata az, hogy visszatérjünk hozzá, amit lehet akár predesztinációnak is nevezni.

e) a teremtéssel kapcsolatosan foglalkozik az ideákkal is: a lét, vagyis a tér, az üresség (nem a semmi) alapja, mert a térből lesz az idő, amiben a teremtés megnyilvánul, vagyis a forma tartalommal, anyaggal telik meg. Forma, üresség egy van, tartalom, a páros megnyilvánulás pedig sokféle lehet. Az egészből lesznek a részek, de a részek (idea) halmaza, összege nem adja ki az egészet, mivel a részeknek funkciójuk van, mindeniknek külön-külön. Amikor a részek megtalálják párjukat és egyesülnek, akkor lesznek egészek. Dénes ezeket a részeket mintáknak, ideáknak nevezi, mai néven talán fraktáloknak. Annyival egészítenénk ezt ki, hogy a duális párok egyesülése után azok újra szétválnak, majd újra egyesülnek. Ez a folyamat a hullámzó körkörösség, vagy, ahogy akkor fogalmazták a mozgás.

f) Proklosz és Plotinosz fogalmait felhasználva Dénes az Istent inkább Egynek nevezi. A részek összege nem alkotja az egészet, a sokaság (részek) pedig nem tudnak létezni az Egy nélkül, de az Egy tud létezni a sokaság nélkül. A Teremtő létezhet a teremtett nélkül, de a teremtett nem létezhet a Teremtő nélkül. Az egység a lényeg, a princípium, mai fogalmaink szerint a kapcsolatok hálózata, amely nélkül nem beszélhetünk egészről sem és részekről sem. Azt az egységes egyetemes egyet lehet Egynek nevezni, ami mindennek a forrása, amiből minden ered és ahová minden visszatér.

2. Hitvalló Maximos: Dénes tanításait viszi tovább, megerősítve azt azzal, hogy az ember bukott természetének lényege az újrateremtés, ami által az eltévelyedett ember megmenthető. Az ember újra teremtése, mai fogalmainkban a másodszori születése, az ember újra egyesülése jelenti a megváltást.

3. Nazianzoszi (Nazianzi) Gergely (teológus Gergely): Origenész tanítványként az ész és racionalitás által korlátok közé szorított kereszténység védelmében a hit fontosságát hangsúlyozta. Olyan kérdésekre kereste a választ, mint pl. a metafizika olvasztja-e magában a dogmát, vagy a dogma a metafizikát? Érdemben ismerte fel, hogy a világban rend uralkodik és ez a rend nem véletlen. Ezért szerinte fel kell tételezni a Logoszt, Istent. De ez nem jelenti azt, hogy azt is tudjuk, hogy Isten milyen.

4. Nüsszai Gergely: többek között arra keresett választ, hogy hogyan tartozik össze a test és a lélek. A válasz az, hogy a test és a lélek egyszerre teremtődik, ami nem más, mint az ember teremtése. Szerinte a lélek nem válik el a testtől annak halálakor. Gergely nem tesz különbséget a teremtett, „égi”, mindig létező (egyetemes én) lélek között és a teremtetlen, „földi”, a testtel együtt elpusztuló lélek között. Az általa használt eszes lélek fogalma jelenik meg később a racionális Aquinói Tamásnál is.

5. Theodorétosz: a hit és tudás összefüggéseit boncolgatva, kijelenti, hogy a keresztény híveknek a tudatlanság ellen kell védekezniük. Ugyanis a hit és a tudás elválaszthatatlanok egymástól, a hit ugyan megelőzi a tudást, de a tudás társul a hithez. A normális tanítás menete, előbb hinni, majd megérteni. Talán az első futár, aki feltárta a tudás-tudatosság és tudat hármasságának összefüggésit és kapcsolatát a hithez, az öntudathoz.

6. Tertullianus: a római birodalomban a meghódított népek féken tartására kidolgozott római jogot honosította meg az új kereszténység számára. Elsőként jelentette ki, hogy minden ember lelke természeténél fogva keresztény, amely által elismerte azt, hogy a kereszténység nem az, amit ma kétezer éves kereszténységnek mondunk.

7. Boethius a nyugati új kereszténység filozófiájának jelentős alakja. Amint mondja az a szerencsés, ha tökéletesedésünkben, az Egyhez való visszatérésünk útján egyszerre vagyunk filozófus keresztények és keresztény filozófusok. Elméletében a filozófia egyenértékű a bölcsesség szeretetével, a szeretet keresése pedig Isten szeretetének keresését jelenti. Istent tehát filozófiával, bölcsességgel, ésszel lehet megismerni. A filozófia tudományának részei az aritmetika, asztronómia, geometria és a zene (quadrivium), továbbá a nyelvtan, retorika és logika (trivium). 

Felmerül a kérdés: ha elődeink ennyi mindent tudtak, ma miért nem alkalmazzuk? A válasz: mert a hatalmi apparátusnak a tanítás és az értelmes tudás soha nem volt érdeke, ahogy ma sem.