99. A cirkuláris okság

 A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/wcEDDEqB7Ss linken.

Amikor azt jelentjük ki, hogy az a biztos, hogy semmi sem biztos, gyakorlatilag azt ismerjük fel, hogy az ok és okozat/okozatok között nincsen közvetlen, csak közvetett kapcsolat. A lineáris gondolkodás szerint az oknak egy vagy több okozata van. Amikor viszont az okozat vagy okozatok okká válnak, vagyis a folyamat már nem csak balról jobbra zajlik, hanem jobbról balra is, akkor beszélhetünk a cirkuláris (ciklikus) okságról, cirkularitásról, vagyis világunk duális, kettős, a fent és a lent közös létezéséről. Az ember is cirkuláris okság, dualitás. A lineáris ok és okozat összefüggésében való gondolkodás olyan, mint az Euklideszi geometria, vagy az Arisztotelész-Ptolemaiosz féle geocentrikus elmélet. A cirkuláris okságé pedig olyan, mint a Bolyai- Gauss- Lobacsevszkij szerinti nem - Euklideszi geometria vagy a Koppernikus féle heliocentrikus elmélet. Az egyikben szubjektív valószínűségekről, feltétlen (egyirányú) összefüggésekről, a másikban pedig objektív tényekről, feltételes (körkörös) összefüggésekről és valószínűségekről beszélünk. Amennyiben ezt a két okságot jelölni szeretnénk, akkor a lineáris ok és okozat, a szubjektív valószínűség lenne az egy. A cirkuláris ok és okozat, az objektív valószínűség, az ismétlődő események, a tények pedig a nulla. Az ok és okozat kapcsolatáról úgy is lehetne fogalmazni, hogy az okozat az ok hiánya és fordítva. Illetve a dualitás fogalomkörében a másik pár hiánya. A lineáris gondolkodás szerint kijelenthető, hogy a hasonló okból hasonló okozat keletkezik, illetve a különböző okból, különböző okozat. Amit viszont nem lehet kijelenteni, az, hogy hasonló (különböző) okból (okokból) azonos okozat (okozatok) keletkeznek és fordítva. Ami igaz és lehetséges, az, hogy az azonos okból (okokból) keletkezik az azonos okozat (okozatok).

A feltétlen és feltételes, a szubjektív és az objektív okságnak a nulla és az egy általi ábrázolása hasonlít az entrópia törvény ábrázolásához, ahol a nulla a rendet jelenti, az egy pedig a rendezetlenséget. Megjegyzés: a tropé szó, megfordulást, megfordíthatóságot jelent. Az okság és az entrópia viszonylatában, párhuzamba állításában tehát a lineáris okság a rendezetlenséget, a cirkuláris okság pedig a rendet képviselné. Továbbá, a rend önmagában tényt és ismételhetőséget (pulzálást), ritmikus szabályozást is jelent, akár az idő és a tér kereszteződése, vagyis a dinamikus kereszt, amelyet az Egy az embernek adott. Akik ezt a tér és idő keresztet magukban megtalálják és viselik mondhatók kereszténynek. A kereszténység tehát nem születés általi és nem adomány, hanem feladatvállalás. Ezért soha ne bánkódjunk azon, hogy telik az idő, inkább annak örüljünk, hogy ezt a szakrális időt egyetemes tartalommal tölthetjük meg, olyan tudás munícióval, amelyre az Egyhez való visszatérésünk útján szükségünk van. Van időnk az egyetemesség tudásának megismerésére és megszerzésére. Ismerjük fel, hogy életünk dinamikus és állandó változásának, a rendezetlenséget hordozó időnek oka van, mert az idő képes stabilizálódni, elcsendesedni, elfogyni, tehát térré, rendé, okozattá alakulni. Azért van szükségünk a cirkuláris okságra, hogy a tér és idő keresztet megértsük, ugyanis az első lépésben pl. a teremtésben a tér az oka az időnek, visszatérésünkben pedig az idő az oka a térbejutásunknak. Akár az is mondható, hogy azért van az Egy, hogy legyen az ember, illetve azért van az ember, mert létezik az Egy.

A tér és idő kereszteződésének, a keresztnek vagy iránytűnek önmagában nincs jelentősége, ha nem ismerjük fel, hogy a szimbólumnak van egy középpontja, ahol a horizontális (élet) sík találkozik a vertikális (lét) síkkal, amely, hasonlóan az entrópia törvényben megtalálható megfordulási, átváltási ponttal egyben az irányváltást is jelzi. A vallások nyelvén a kereszt középpontja a kezdet (alfa) és a vég (omega) vagy másképp fogalmazva a kiindulási és az érkezési pont, az alapállás, de nevezhetjük origónak is. Amennyiben a lineáris gondolkodást választjuk, nincs lehetőségünk a középpontba visszatérni, csak a cirkuláris okság esetében. Egyetemes énünknek a visszatéréshez tehát azonosulni kell, azonos hullámhosszra kell magunkat helyezzük az Eggyel, meg kell istenülnünk, mert csak így zárul a teremtés és szeretet körforgásának ciklusa és kezdődik el egy másik. Ha képzeletben magunkat a tér és az idő keresztjére és annak középpontjára feszítjük fel, (elvégezzük a kereszt felvételét), akkor az látható, hogy születésünkkor abban az egyetemességi középpontban, kiindulási pontban állunk, ahová majd életünk végén, a ránk bízott feladatok elvégzése után vissza is kell térnünk. A visszatérés az ember feladata és az Egy akarata. Az alfából csak egy út indul ki, a visszafele vezető omega. Életünk előrehaladása során pl. gyermekkorunkban, fiatal, majd felnőtt korunkban számos útkereszteződéshez, döntéshozási ponthoz érkezünk, ahol mindig újabb és újabb döntéseket kell hoznunk, hogy merre vegyük az irányt. Ezen a ponton lép be mindenki életébe döntéshozó képességének kisebb vagy nagyobb mértékű egyetemes tudatossága vagy tudatlansága, vagyis az, hogy ki hogyan tudja leolvasni az iránytű (kereszt) koordinátáit.

Általában azok, akik magasabb tudatossággal, egyetemességi koefficienssel rendelkeznek, gyorsan és határozottan tudnak dönteni és visszatérésükben rövid, és csak pár állomásból álló utat tesznek meg. Akiknél viszont alacsony az egyetemességi tudat, azok hezitálnak, sokat válogatnak, és hosszú, tekervényes utakat járnak be. Erre az embertípusra mondják, hogy tévelyeg, aki vagy megtalálja az omega utat, vagy elvesz. Ha egy életfa rajzolatában ábrázolnánk meghozott döntéseinket és a megtett utat, akkor az elágazási csomópontok képviselik a meghozott döntéseinket, a csomópontokból kiinduló ágak pedig a bejárt utat és a meghozott döntések következményeit, az újabb csomópontokat és az újabb utakat. Annak függvényében, hogy mennyire látjuk el az Egy által ránk bízott feladatokat, hozzuk meg döntéseinket és járjuk be utunkat, életfánk rajzolata, lehet egyszerű, átlátható vagy bonyolult és kusza. A lényeg az lenne, hogy utunk végén mindig visszatérjünk az egyetlen kiindulási ponthoz. Arra is figyelnünk kell, hogy nagyon messze ne merészkedjünk a kiindulási és érkezési ponttól, hogy nagyon ne szakadjunk le az Egyről. Döntéshozatalunkban, a csomópontoknál, mindig kétféle erő hat ránk. Az egyik a kiindulási pontba való visszatérésünket támogató centripetális erő (egyetemes énünk), a másik, a középponttól eltávolító centrifugális erő (individuális énünk). Rajtunk, vagyis szabad akaratunkon múlik, hogy hogyan viszonyulunk e két erőhöz, vagyis perifériára sodródunk-e és elveszünk vagy a középpont fele vesszük az irányt és a szeretet körforgása által visszatérünk az Egyhez.

Amint említettük a rend tényt jelent, akárcsak a tér és idő keresztje és az annak középpontjában való átváltási lehetőség. Továbbá az is tény, hogy mindannyian ezt az egyetemességet, a fent és a lent határtalanságot lelkünkben hordozzuk. Amikor erről az objektív valóságról, a rendről, a térről valamilyen ok miatt lemondunk, akkor jelenik meg a szubjektív, korlátolt, feltételekhez nem kötött, rendetlen valószínűség, amit individuális énünk képvisel. Ezzel a két énképpel éljük le életünket, tudatosan vagy tudatlanul. Amikor tehát korlátozzuk szellemünket, egyetemes énünket, akkor győz bennünk individuális énünk, az anyag és az idő. Nem szabad elfelednünk, hogy korlátolt individuális énünk, visszatérésünkben csak akkor tud segítségünkre lenni, ha korlátait, pl. az anyaghoz való ragaszkodásunkat feladjuk. A lélek felszabadítása, feladása, a kényelemről  való lemondás mindenki számára lelki gyakorlatokkal, aszkézissel, tudatosodással elérhető. A lelket nem lehet racionális, mennyiségi szabályokon és dogmákon alapuló tudással felszabadítani, mert mindezekből hiányzik a metafizikai megtapasztalás. Az individuális én által képviselt lineáris ok és okozat közötti kapcsolat közvetett, az előfordulásuk pedig lehetséges. Ezért az individuális én és a lineáris ok és okozat a rendetlenséget, a felbomlást, a bizonytalanságot hordozza magában, ahol a kapcsolatok közvetett módon mellérendeltek. A felszabadító tudáshoz az egyetemes én hordozta szeretet, kegyelem, rend, igazság és szabadság szükséges. Ezek a közvetlen, alá és fölérendelt, szükséges, szabályszerű és ismétlődő kapcsolatok a rendet képviselő cirkuláris okságban léteznek.

Az egyetemes cirkuláris (ciklikus) okság és benne az ember is három állapotban nyilvánulhat meg. Az első okság a nulla állapot, amikor az ok és okozat önmagában van, amikor nincs teremtés, kiáradás és megnyilvánulás. Az ember esetében ez az alfa és omega pont együtt, vagy az is mondható, hogy a lét állapota, a beérkezett, visszatért lélek állapota, vagy a lélek őskereszténységi állapota. A második okság az egy állapota, vagyis az okozat, a teremtés, a kiáradás (epifánia) megnyilvánulása. Az ember esetében ez az alfa és az omega közötti úton járás vagyis az élet.  A harmadik okság a nulla és az egy közös állapota, amely nem más, mint a teremtés, a megnyilatkozás fenntartása. Az ember esetében ez az állapot csak a kétszer születettekre érvényes, akik szellemiségükkel fenntartják a teremtés folytonosságát, mivel életükben (az időben) megtalálták a létet (a teret). Csak a cirkuláris oksággal rendelkező ember képes a teremtés fenntartására,  a nulla és egy állapotának elérésére, ami által vissza tud térni a nulla állapotba, majd az egész ciklust elölről tudja kezdeni. Az Egy az embert nem csak a teremtésre, hanem a teremtés fenntartására is meghívta, arra, hogy amit az Egy elkezdett és Beavató Mesterünk a gyakorlatban megmutatott, mi folytassuk. A lineáris okság az, amikor nem veszünk tudomást a cirkuláris okságról, illetve amikor tudatlanságunkban elfedjük azt, vallásos nyelven bűnt követünk el. A teremtett világ rendjét tehát a cirkuláris okság, a kiindulás (alfa) és a megérkezés (omega) együtt, a teremtés folytonosságának biztosítása, vagyis az ember megistenülése adja meg.