83. Lebontani a rendszert

  A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/5pqkw2ms3_Q csatornán.

Amikor arra törekszünk, hogy legyűrjük az évszázadok alatt ránk erőszakolt tehetetlenségünket, kicsinyes világnézetünket, rabszolgasorsunkat, akkor abból tudunk erőt meríteni, hogy világunk nem véges, nem lineáris, hanem duális, körkörös és végtelen, ahol állandóan jelen van az eltűnés és a megújulás. A ciklikusság nem más, mint az ismétlődés, a fent és lent egymásutánisága, a pulzálás, a hullámzás, a kezdet és a vég, majd egy újabb kezdet és egy újabb vég folytonossága, ahol mindig lehetőség van a megfordulásra. A jó hír az, hogy mi is részesei vagyunk ennek a hullámzásnak, pulzálásnak állandó megújulásnak, tehát megfordulási lehetőségünk is mindig jelen van. Úgy ahogy az univerzumban az idő meg tud fordulni és térré tud alakulni, úgy mi is meg tudnunk fordulni és elindulni vissza az Egyhez. A megfordulás lehetőségét elvéteni egyenlő az eltévelyedéssel. Ha vallásos nyelven eleve elrendelésről lehet beszélni, akkor az nem más, mint ennek a visszafordulásnak az elrendeltsége, vagyis a meghívás a visszatérésre. Mivel ez az egyetemes akarat (a gondolat, a szó és a cselekedet) az individuális énen túl van, azt is jelenti, hogy a visszatérési akarat felbontja, feloldja az individuális ént. A feloldásban eltűnik az individuális életmű, és marad az egyetemes életmű, a lét felsőfoka, ahol az Egy van. Következik, hogy az anyagba süllyedett ember, aki az idővel egy irányba halad, nem fogja megtalálni a teret. A felébredett ember pedig az idővel (az árral) szembe utazik, ezért megtalálja azt. A tér a fordított vagy a negatív idővel érhető el, amit lehet időutazásnak is nevezni. Amennyiben arra vállalkozunk, hogy a hatalom által ránk erőszakolt rendszert lebontsuk, és az Egy rendjét önmagunkban és a világban megtaláljuk, akkor a következő belső és külső, egyéni és társadalmi visszatérési lehetőségekre érdemes koncentrálnunk: 

  1). vissza az egyetemes Egyhez: az Egyhez való visszatérésünk, mint belső egyéni lehetőség, feltételezi a felkészülést, amit lehet felébredésnek, tudatosodásnak is nevezni. Lelkünk felkészültsége, felébredettsége és a beavatás választása az igazi kiválasztottság. Nincs önkiválasztottság, mert a kiválasztottság belső és nem külső. Mi magunkat tesszük érdemessé a visszatérésre. A biblikus "eleve elrendelés" helyesen megfogalmazva egyenlő a kiválasztottságra való elrendeléssel, amely szerint a kiválasztottság nem ajándék, hanem mindenkire rábízott feladat: visszatérni az egyetemes Egyhez. Ha abba gondolunk bele, hogy mit jelentett az aranykorból kiesni, az arany szimbolikájából anyagot, pénzt fabrikálni és több mint kétezer év alatt folyamatosan eltávolodni az Egy hagyományától, akkor talán nem olyan meglepő az a szellemi sötétség, amiben ma vagyunk. A visszatérés útja a befele fordulás, annak megértése, hogy ott fent mit mondanak, mert nekünk itt lent úgy kell gondolkodnunk, megszólalnunk és cselekednünk. Mindenkiben benne van az Egyhez visszavágyó belső ember, a kis isten, az univerzális én, aki képes minden tevékenységét, minden egyes kapavágást, minden egyes tollvonást, tanító szót, intézkedést ennek a (ön) megváltásnak, önmegvalósításnak alárendelni. Ha a cselekedeteinknek nincsen szellemi töltete, akkor szellemtelen munkáról lehet beszélni, amely nem szolgálja az Egyhez való visszatérésünket. Amikor biológiai, testi életünkért áldozzuk fel értelmes látásunkat, akkor válunk korrupttá. A korrupt, individuális ember már nem vágyik vissza az Egyhez. A visszatérés az Egyhez nem jelent mást, mint vissza az őskereszténységbe, a re-spiritualizálódást, anélkül, hogy megtagadnánk mindazokat az életélményeket, tudást, amelyeket az utóbbi kétezer év hozott az életünkbe, és amit nem lehet annyira megvetni, hogy többet közülük ne dicsérjünk. 

  2). vissza a rendhez: megtisztulni a külső vallásoktól, a hatalomtól, a médiumok manipulációjától, lehántani, lebontani az évezredek alatt ránk erőltetett világnézeteket, rendszereket és visszatérni az aranykorba, az egyszerűségbe. Erre tanít pl. a kínai vu-vei, amely az individuális éntől való távol tartást jelenti, vagyis úgy cselekedni, hogy az Egy cselekedhessen bennünk. Ha nem cselekszünk az individuális énünk által, akkor automatikusan az univerzális énünk által cselekszünk. A tao szerint menni azt jelenti, hogy messze menni, a messze menni pedig azt, hogy visszatérni. Hasonló módon a hindu jógában a nivritti az individuális én nyugtalanságának az elsimítására tanít, ahol nincs egyéni életmű, viszont van kollektív életmű. 

  3). vissza az önzetlenséghez: nem szabad elfelednünk, hogy nem csak nekünk kell visszatérnünk, hanem a ránk bízott másik embernek és a természetnek is. A szakralitásokat újra a szellem világába kell emeljük, ami azt jelenti, hogy például a természetből annyit veszünk el, amennyire szükségünk van (ezt ma fenntarthatóságnak nevezik), továbbá fenn tarjuk az élővilág működését, például visszaforgatjuk a hasznosítható szerves anyagokat (ezt nevezik ma körforgásos gazdaságnak). Ezzel szemben a racionális gondolkodású ember az oltárra emelt haszonszerzéssel, a profit hajhászással, a még nagyobb kényelem és haszon érdekében kirabolja a bányákat, letarolja az erdőket, kifosztja a tengert, kiírtja az állatokat és beszennyezi a termőföldet. Ez azt jelenti, hogy metafizikai megbízatását elrontotta. Voltak már olyan civilizációk, amelyek a habzsolás, felelőtlenség miatt önmagukat számolták fel, pl. a Húsvét szigetek embere. De számos városnév is ismert, amelyek az emberi tudatlanság áldozatai lettek, például Angkor Wat, Machu Picchu, Palmüra, Urgench. A szervezett rablógazdálkodást nem lehet a népesedés növekedésével indokolni, ugyanis a krízis nem külső okokkal magyarázható, hanem belső okokkal, tudatlansággal és mindenekelőtt a hatalmaskodás utáni vággyal. 

  4). vissza az egyetemes hagyományokhoz: azt jelenti, hogy oda kell visszatérnünk, ahol az Egyről nem volt elkülönült felfogás a hindu, a kínai, a görög, az egyiptomi és a héber hagyományok között. Ahol a gondolatok, a szokások és a rítusok között annyi hasonlóság volt, hogy azok egymással felcserélhetők voltak. A hagyományok korában (Beavató Mesterünk előtti kb. a VI. századig) az emberi tevékenységnek tisztelete, becsülete volt, mert mindenki a létnek (nem az életnek) azon a fokán állt, amire ma csak az alkotó emberek képesek. Az emberi tevékenységnek csak, mint művelésnek volt értelme, mint amilyen volt a földművelés, a kereskedés, az államkormányzás és a katonáskodás. A tevékenységek megbecsülése, művelése, feltételezte a létből származó igényt, hogy a világot szebbé, igazabbá, nemesebbé, gazdagabbá kell tenni. Végül az anyagot is át kell szellemíteni. Vajon mennyire ismerjük fel, hogy ma is ez lenne a feladatunk? Azt, hogy nekünk is élőt és élettelent is kell alkotnunk és az élőt (a szellemet) az élettelenbe (az anyagba) kell belehelyeznünk? Élettelent alkotni, vagyis előállítani mindazokat az anyagi javakat, amelyek életünk fenntartásához szükségesek, és élőt alkotni, például vállalni a gyermekáldást. Egyszóval tovább adni azt, amit kaptunk, szüleinktől és nagyszüleinktől, ezáltal pedig betölteni láncszem szerepünket. 

  5). vissza a hierarchikusan szervezett társadalomhoz: a hierarchikus társadalmakban mindenki tudta, hogy hol a helye és mi a dolga. A tér és idő határozta meg az elvégzendő feladatokat és adta meg az élet ritmusát. A modern korban, az Egy hagyományával szemben álló társadalmakban az ember a feladathoz szabja a teret és az időt. Ha lehet, mindkettőből minél több álljon rendelkezésére, hogy legyen ideje rohanni, sietni és egyszerre öt dolgot elvégezni. A hagyományos társadalmakban, és különösen a mezőgazdaságon alapuló társadalmakban, mindennek megvolt a maga ideje. Így külön ideje volt a szántásnak, a vetésnek és az aratásnak is. A feladatot pedig mindig az végezte el, aki értett hozzá, aki arra született és nem az, akinek diplomája volt. Külön megvolt a tavaszi, a nyári és az őszi munkáknak ideje, mert az ember az idejét a természethez, a ritmushoz, a hierarchiához alakította. Akkor az emberi szervezet is alá és fölérendeltségben, hierarchiában működik, mert a fej (az irányító) mondta meg a karnak és a lábnak (végrehajtóknak) hogy mit kell tenni. A történelem során, amikor a hagyományos hierarchikus rendek felborulni látszottak jelentek meg a szellemi vezetők, például Beavató Mesterünk születése előtti VI. században, Buddha, Lao-ce vagy Zarathusztra tanításai. Ettől a kortól számítható a hagyományos renden alapuló társadalom eltűnése és a történeti kor kezdete, a hagyománytól elrugaszkodó ember születése, amit egyesek vaskornak is neveznek. A hatszázas években megjelenő muszlim vallásalapító Mohamed már a vaskorba születik bele. A hatszáz évenkénti nagy fordulatokat, időváltásokat Karl Jaspers tengelykornak nevezi. Az aranykor eltűntével és a vaskor megjelenésével jöttek el azok az idők amelyeket a felfordulás, a zavarodottság, a lázadás, a háborúskodás és a gyűlölet elszabadulása jellemez, mint a mait.