88. Tanúságot tenni a dualitásról és a visszatérésről (4)

 

Világunk dualitásáról 

A világ a dualitások, párok adta hullámzáson, a körkörösség, a váltakozás adta dinamikus egyensúly elve alapján működik, ahol nincs fehér és fekete, nincs férfi és nő, nincs fény és sötétség, nincs lélek és test, nincs vándorlás és letelepedés. Továbbá nincs jing és jang, jobb és bal, jó és rossz, pozitív és negatív, ritmus és ütem, hideg és meleg, tér (szabadság és kiterjedés) és idő (rabság és összehúzódás), hanem ezek a párok együtt egységes egészet alkotnak, mert egymásra utaltak. Egyik nincs a másik nélkül. A tér és idő párjában elmondható például, hogy tér a léthez tartozik, az idő az élethez, az elmúláshoz, a tér az eredet, az állandó, az örök, az idő a másolat. Az idő képes eltünteti a minőséget, vagyis a szakrális teret. Ha világvégéről lehet beszélni (eszkatológia) az a mennyiség és az idő uralmát jelentené a minőség, az örökkévalóság és tér fölött, de mivel a dualitás párjaira a körkörösség jellemző, azt jelenti, hogy ha az egyik világ elmúlik, kezdődik a másik. Az eszkatólógia tehát érvénytelen. Ami a lényeg, hogy minden ciklus végén helyreáll a rend.

Ugyancsak dualitás a tudatlanságnak megfelelő tudatosság, a rendetlenségnek (rendszernek) a rend, a bűnnek a bűntelenség. A duális párok egyike előfeltétele, pre-kondiciója a másiknak. A rendbetételre, megváltásra, helyre igazításra akkor van szükségünk, ha rendetlenség, eltévelyedés és tudatlanság van. Jogosan mondják az embere, hogy tudatlan, vagyis tökéletlen, mert teremtettségéből kifolyólag az. Ahhoz, hogy tudatosok lehessünk, szükség van a tudatlanságunkra, ellenkező esetben nem lenne, amit rendbe tenni. A tudatlanság olyan akárcsak Júdás szerepe a megfeszítéshez: kell. A tudatlanság, mint előfeltétel is csak azért van, hogy általa megismerjük a tudatosságot, a tökéletességet. Úgy ahogy a kegyelem is azért van, hogy általa megismerjük, hogy milyen az, amikor előfeltételként nincs kegyelem.

A dualitás párjairól az is megállapítható, hogy mindig a mozdulatlanság, a tér, a középpont generálja perifériát, a mozgást, az időt vagy a centripetális erő a centrifugális erőt. A periféria (idő, élet, mozgás) meg tud szűnni, a középpont, a mozdulatlanság, a tér viszont nem. Az állandó, a mozdulatlan mindig létezik. Ami megszűnik az a mozgás, az élet, a periféria, amelyik viszont mindig képes elölről kezdődni, ha van mozgatója. A mozgató „erőt” épp az átváltásból keletkező hullámzás/lüktetés adja. A dualitás, a rend képződése tehát nem áll meg, mivel a rend folyamatosan képződik. Ha ezt a rendet a körülöttünk levő világra vetítjük ki, akkor kijelenthető, hogy a ciklusban résztvevő mai külső világnak, ha valamikor vége is lenne, akkor kezdődik egy másik világ, mivel az állandó generálja a változót. Az emberben levő belső világnak pedig akkor van vége, amikor arról tulajdonosa önként lemond.

A dualitás minden párjának van kapcsolódási középpontja és perifériája, ami által egymáshoz tudnak kapcsolódni, az egyik periféria a másik perifériával, és az egyik középpont a másik középponttal. Ez a tér és időbeli szerkezetet nevezik ma fraktál tulajdonságnak, vagyis, ami a kicsiben benne van, az van benne a nagyban is. Világunk tehát a dualitások kereszteződése, hálózata vagy a kereszteződések dualitása. Amit a vallásban kinyilatkoztatásnak, testet öltésnek, megnyilvánulásnak nevezünk sem más, mint a dualitás két összetevő egységeknek, a közöttük levő kapcsolati hálózatoknak a megnyilvánulása, testet (anyagi) öltése, de csak azért, hogy a bizonyos érzékelési korlátok közé szorított érzékszerveinkkel mindezt megláthassuk, meghallhassuk vagy kézzel megfoghassuk. Ez lenne a dualitás kézzel fogható része. A másik részét pedig értelmünkkel foghatjuk fel.

 A visszatérésről

Az Egyhez való visszatérés, a teózis, feltétele a felébredett univerzális énnel rendelkező lélek, aki képes teremteni-, megfeszülni- rendet tenni és visszatérni az Egyhez. Aki képes a kereszt és önmaga középpontjának megtalálására és elindulni a visszafele vezető spirális úton. Ha valamikor is egyenlőségről beszélnek, az semmi egyébre nem vonatkozik, mint a visszatérésben való egyenlőségre. A teózis feltétele tehát Beavató Mesterünk példájának követése, mivel az Ő keresztje a mi keresztünk is, és a mi keresztünk az Ő keresztje is. Ha Ő feltétel nélkül felvett minket a hátára, akkor nekünk is feltételek nélkül kell, felvegyük a másik embert a hátunkra, vállalva annak kockázatait és jutalmait, de a jutalomból nem kérve. Amikor Beavató Mesterünk azt mondja, hogy „add el vagyonodat és kövess”, azt jelenti, hogy legyünk képesek lemondani anyagiasságunkról, kiüresíteni magunkat, ledobni nyűgjeinket (individuális énünket), hogy megtalálhassuk egyetemességünket. Ez a felemelkedés, de nevezhetjük vertikalitásba helyezkedésnek, a lélek feltámadásának és a visszatérés lehetőségének is.

Vajon milyen az egyetlen visszavezető út? Az útról, amit nevezhetünk taónak is, elmondható, hogy megismerésére külön meghívást, kinyilatkoztatást kaptunk Beavató Mesterünktől: „én vagyok az út”. Ez az út viszont nem lineáris, horizontális, mert akkor kizárjuk az emberre bízott tökéletesedés, tanulás, tudatosodás, befele fordulás, létbe jutás lehetőségét. A visszatérés csakis vertikális, térbeli lehet, mert csak a folyamatosan visszatérő, körkörös, de emelkedő spirális tengely mentén lehet felfele haladni, akár egy lépcsőn. Minden egyes spirál után a lélek egyre emelkedettebb és emelkedettebbé válik, míg végül beteljesedik, vagyis a nem pogány keresztény fogalomban üdvözül. Hogy gyakran nem értjük az örömhír tanításait az annak is köszönhető, hogy nem tudtunk lemondani a régi szövetségben megfogalmazott lineáris, transzcendencia nélküli gondolkodásról. Az új kereszténységnek térben, a transzcendensben, a létben, a szellemi szeretet általi felépítésben kell gondolkodnia és nem időben, életben (amikor csak a ma létezik), az anyagban és a lélek rombolásában.

Fontos tehát, hogy középpontunkra, egyetemes énünkre rátaláljunk, mert a visszatérésben való emelkedés csak a középpont, a tengely mentén lehetséges. Ha valakire azt mondjuk, hogy gerinces/egyenes ember, akkor az emberben levő vertikalitást, egyenességet fejezzük ki. Aki rajta haladni tud az a középpontját meg találó, keresztjét felismerő és felvevő ember. A kereszt az ember középpontja, ahol az egyéni én, a horizontalítás idő és az egyetemes én, a vertikalitás tér találkozik. A középpont, vagyis az élet és lét egyesítése nélkül, a tengelyhez való kapcsolódás nem lehetséges.

Az Egyhez való visszatérésünkhöz kapcsolódik boldogságunk megtalálása is, ugyanis a boldogság a visszatérés útján járást és a megérkezést jelenti. Ezért a visszatérést nem nekünk kell megtervezni, hanem csak végrehajtani az Egy által nekünk adott visszatérési tervet. Ez nem más, mint mindig benne lenni a pillanatban, amikor minden pillanat a visszatérést szolgálja. A pillanatot úgy érdemes megélnünk, mintha a mennyországban lennénk. Ez az élet és a lét közötti időutazás a boldogság, az extázis, a katarzis, a visszatérés szükségességének megértése. A boldogság, a visszatérés, a feltámadás megértése csak az egyetemesség tudatának az átélése, megértése, ráhangoltsága, meglátása és meghallása következtében lehetséges. A boldogság, akár a visszatérés is, akkor egyre tökéletesebb, ha egyre inkább képesek vagyunk kiüresítenie magunkat a fölösleges földi dolgoktól (az anyagtól), ha képesek vagyunk alázattal elfogadni a kapott adományokat.