87. Tanúságot tenni a fényről, az időről és a térről (3)

 

A fényről és az időről 

A duális párokból a látható (vélt valóság) és a láthatatlan (biztos valóság) közötti kapcsolatot az időbeni változás, a mozgás, a teremtés, a fény és az idő biztosítja. Az Írás nem szól az idő teremtéséről csak a fénynek az első napon való teremtéséről, de mivel a kettő összetartozik, elmondható, hogy a mozgással, az idővel és fénnyel indult teremtés, nem más, mint a változás, vagyis az lett a semmiből, teljességből, tökéletességből, ami addig nem volt. Az időből fény, és a fényből idő lett. Megjegyzés: a fizika tudománya az időt valamilyen rendszer entrópiájának növekedéseként vagy két energiaszint közötti átmenet sugárzásaként, kapcsolataként értelmezi. Továbbá, az idő akkor létezik, ha mérhető, tehát mennyiségi. A fizika tudománya nem beszél a nem mérhető, minőségi időről, az örök időről, ahol nincs mozgás tehát változás, csak mozdulatlanság, vagyis tér. A teremtés első anyagi párja tehát a fény és az idő volt. Évszázadokon keresztül a különböző keleti, majd később a nyugati hagyományokban is a fény képviselte az értelmet pl. a nyugati világban az aranykorona, és /vagy az apostolok és szentek feje fölötti aura. Ezen értelemmel megáldott embereknek az volt a feladatuk, hogy a többi ember életébe fényt (tudást, szellemi értelmet) vigyenek, hogy saját fényességüket másokra is kisugározzák.

Mivel az ember teremtése a hatodik „napon” történt azt is jelenti, hogy az ősember, vagyis a bölcs ember (Homo sapiens) idő és fénykoncentrátum, mivel benne sűrűsödik össze a legtöbb fény és idő. A bölcsesség, egyetemes énünk felfedése tehát akkor lehetséges, ha ezt az elrejtett fényességet az önmagunkba való utazással felfedjük, ha kilépünk a kronoszból és belépünk a kairoszba, ha kilépünk anyagi világunkból és belépünk szellemi világunkba. Az átváltást beavatásnak is nevezik. Ahogy, írva van, a beteljesedés akkor történik majd meg, amikor annak eljön az ideje. Vagyis ki kell várni, hogy az idő megérjen és a fényesség, a bölcsesség, az értelem általi tudás megnyilvánuljon, bennünk ez által pedig részt vegyünk az Eggyel közös teremtésben és rendbetételben. Amikor a rendbetételre vállalkozunk, akkor visszük vissza a világot, a természetet és benne a másik embert a kiindulási és érkezési pontba, a Beavató Mesterünk által tanított alaphelyzetbe, az Egyhez. Ezt az állapotot fényessége, tisztasága miatt második aranykornak is nevezhetjük. Mindannyian egy élethossznyi időt kaptunk arra, hogy részt vegyünk ebben a rendbetételben, hogy társai legyünk az Egynek és ez által társa mindazoknak az igaz és normális embereknek, akik részt akarnak venni a rendbetételben és a visszatérésben. Nincsen szó semmilyen mágiáról, alkímiáról, csupán elkötelezettségről, bölcsességről és tudásról, hogy a földies dolgoktól kiüresítve, tudatlanságunkban fényességet gyújtsunk, önmagunk legyünk, és boldogságunkat itt a Földön megtalálva helyreállítsuk az Eggyel való közös létünket.

Nem véletlen hogy az ó kultúrákban a fényt megtestesítő aranynak nagy tisztelete volt. A perui, egyiptomi, kínai, szkíta, hun, pártus ó kultúrákban egyaránt úgy tartották, hogy az arany (fény, idő) az istené, nem az uralkodóé és nem is az emberré. Aki magánál aranyat tartott, az megsértette az isteneket, mert eldugott a maga részére egy darabot a fényből, amihez nem volt joga. Olyant foglalt le maga számára, ami a világé. Az arany elrejtése annyit jelentett, hogy az ember beavatkozott a kozmikus rendbe és megsértette az isteni szimbólumot. Az arany királyi, uralkodói szimbólum épp úgy, mint az arany korona, az arany fejdísz, ami azt mutatja, hogy aki viseli, az magában megvalósította a rendet, így ura a térnek (a korona országának) és az időnek (életében benne van a lét). A fény tiszteletét megtaláljuk az iszlám alapjait lerakó perzsa Suhrawardi tanításaiban is, aki szerint a teremtés alapanyaga a foton, a fény pedig egyenlő a léttel, vagyis létfény.

 A tér és idő találkozásáról 

A kereszt a bennünk levő tér és idő, a fent és a lent találkozásának, az egyetemességnek és egyben a visszatérés lehetőségének a jelképe. Az a tér és idő csatorna, amelyet Beavató Mesterünk nyitott meg és az óta is nyitva áll minden másodszor született és visszatérni vágyó szellemi, igaz és normális ember számára. Következik, hogy akik nem ismerik a keresztet, azoknak nincs visszaút és ez nem vallás kérdése. Az Egytől való elszakadásunk óta magunkban hordozzuk az élet (horizontális idő) és a benne levő lét (vertikális tér) metszéspontját. Beavató Mesterünk hívása, hogy vegyük fel a keresztet, vagy ennek a másik kifejeződése, hogy mutasd meg a jobbik énedet, vagyis tartsd oda a másik orcádat is, azt jelenti, hogy az idő mellé vállaljuk fel létünket, a vertikalitást, a teret is. Ne süllyedjünk bele az élet horizontalításába, az időbe, az anyagba, mert van tovább. A horizontális fölött van a vertikális, vagyis a tér, ahol elfogy az idő. Ez az üresség/teljesség, ahol megszűnik az „én vagyok” az individuális én állapota, és helyette belép a „mi vagyunk” állapota, vagyis az univerzális (egyetemes) én, az Egy és én. Amikor azt mondjuk valamire, hogy mennyei, akkor épp ennek a vertikalitásnak, éginek, fenségesnek, tökéletesnek, a térnek a megérzését fejezzük ki.

Öntudattal rendelkező szellemi emberként képesek vagyunk vállalni a kapott teret és időt és nem menekülünk előle, mert, ha menekülünk, nem értettük meg a kereszt kettősségét, azt, hogy a kereszt mindenkinek jár, ha kéri, ha nem, mert az időbe érkezésünkkel (életünkkel) együtt megkapjuk a visszatérés (lét) lehetőségét is. A keresztet és az időutazást tehát nem lehet megkerülni, nem lehet kilépni belőle, mint egy régi cipőből. A megtérés, visszatérés a kereszten, az ajándékba kapott téren és időn át vezet. Ha az erkölcsiség oldaláról közelítjük meg a kereszt transzcendenciáját a lehetetlenre vállalkozunk, mert nincsen jó kereszt és rossz kereszt, csak kereszt. A régi, anyagi szövetségben nincsen kereszt, mert nincs tér (vertikalitás), csak idő, történetiség (horizontalítás).

A keresztről, a térről és az időről elmondható, hogy a tér az idő szükségszerű hálózata, az idő pedig a tér szükségszerű hálózata. Ami tehát a vertikalitást és a horizontalítást összeköti az a szükségszerűség, a létezés. A teremtés is szükségszerű volt, mert szükséges a változás, a pulzálás, a körforgás, az eltűnés és a megjelenés, a megnyilvánulás, a kinyilatkoztatás. Az Atya például a teremtésben, a teremtéskor és a teremtéssel nyilvánult meg. Beavató Mesterünk pedig az egyetemes kereszténységre való tanításában, a tanításkor és a tanítással. A szükségszerűség, a létezés, a tér és idő átkonvertálhatósága a priori az ember előtt is létezett és az ember után is létezni fog. Ezen belül pedig a tér volt előbb, majd a tér megnyilvánulása jelentette az idő megjelenését. Az ember egyetemes lelke is ezt az utat teszi meg: először az Atyával van együtt (lét állapotban), majd időbe kerül (élet állapot, testet öltés) és rajta múlik, hogy a visszafele vezető utat képes-e megtenni, vissza tud-e a létbe jutni? Képes-e másodszor, immár szellemben megszületni? Érdemes megjegyeznünk, hogy keresztje nem csak az embernek van, hanem a nemzett nemzeteknek is, így a magyarnak is. A nemzetek közötti kereszthordozás tanúságtétel arról, hogy érdemes magyarnak lenni és emberségről példát mutatni a többi nemzetnek. 

Amikor az Egy megalkotta az embert, akkor még nem volt keresztje, ugyanis még a térben, a létben volt. Viszont, amikor kizuhant a létből az életbe, az időbe, akkor kapta meg a második síkot, a horizontálist. Így lett neki tér és idő keresztje. Beavató Mesterünk követése nem jelent mást, mint lépjünk túl az életen, hagyjuk el a kereszt horizontalítását, és térjünk vissza a vertikális síkba, a térbe, amely az Egyhez vezet. Életünk tehát a kereszt kétsíkúságából való visszatérés kell, legyen, kilépés a két dimenzióból az egy dimenzióba, a kiterjedésből a középpontba.