86. Tanúságot tenni a rendről és a szeretetről (2)

  

Az egyetemes rendről

A rendbetételhez, a hagyományokhoz való visszatérésünkben különbséget kell tennünk a rend és a rendszer között, ugyanis a rendet az univerzális énnel, a szellemmel lehet felismerni, a rendszert az individuális énnel. A rend nyílt, a rendszer zárt. Az ember önmagában tud csak rendet tenni, kívül pl. a társadalomban csak rendszert tud alkotni. A rend végtelen és állandó, a rendszer időhöz kötött, tehát változó. A rend megbízható, a rendszer megbízhatatlan. A rendben minden benne van, a rendszer hiányos. Aki ismeri a rendet, annak nincs szüksége az ember alkotta rendszerekre. Lehet tehát választani, vagy az Egy tökéletes és igaz rendjét követjük, vagy a tökéletlen, hamis emberi rendszereket. Az örömhír a rendre tanít. Abban az esetben, ha sikerül önmagunkban leépíteni a rendszereket, pl. világnézeteket, eszméket, vallásokat csak akkor tudjuk felépíteni a hagyomány rendjét. A rend jellemzője az is, hogy a rendhez nem kapcsolódnak izmusok, ideológiák, világnézetek, vallások, mert bázisa nem az elv, a ráció. Rendben és nyitottságban él az, aki univerzális énje szerint él. Rendszerben, zártságban él az, akinek napjait az individuális én határozza meg, aki földi élvezetekben, világnézetek és vallások szerint él. A kereszténység is rendszerré vált, különösen a racionális és a dialektikus gondolkodást alkalmazása után. Továbbá, a rend, mint például a természeté is, önszabályzó, önmagát generálni és kijavítani képes. Jellemzője a körforgás, ciklikusság. Ezzel szemben az emberi rendszerek nem tudják önmagukat kijavítani, hanem mindig külső beavatkozásra, javításra szorulnak, illetve folyamatosan hulladékot termelnek, és ha rosszul működnek összeomlanak. Ezért rájuk a linearitás jellemző. Akik viszont ezt a külső beavatkozást elvégzik, azok a rendszer irányítói, a rendszergazdák pl. a pénzpiacok résztvevői, a bankok, nemzetközi korporációk vagy az alakuló világkormányok.

A mi feladatunk, hogy a tudatlan ember tákolmányát, a rendszert újra renddé alakítsuk át. A jó hír az, hogy az örömhírben megtalálhatók azok a tanítások, amelyek által a rendbetétel mindenki által elvégezhető, a létrontás felszámolható, az ember és a világ eredeti helyére, a rendbe visszaemelhető. Ilyen például az Egy igazságáról és szabadságáról való tudomásvétel is. Az Egy igazsága leginkább önmagunk és a másik ember által ismerhető meg, továbbá szemlélődéssel és meditációval, a misztika és a filozófia eszközeivel. Amikor például a meditációban az Eggyel beszélgetünk azt a frekvenciasávot, hullámhosszat, rezgést találjuk meg, amelyen az Egy folyamatosan üzen nekünk, mi pedig vesszük az adást, mert érzékeljük és értjük a kiáradó szeretetet. A vallás fölött álló misztika, például arra is keresi a választ, hogy hogyan köthető össze a lélek kettős identitása, az individuális én és univerzális én az Eggyel. Amikor az az ok és okozatok közötti összefüggéseket, magyarázatokat keressük, akkor a filozófiát hívjuk segítségül. Mindennek az első oka a teremtő Egy. Célunk tehát az Egy, az ok megismerése, amely elvezet az okozathoz, vagyis hozzánk emberekhez. Nem érdemes addig az üdvözülésre ácsingózni, amíg az ember az ok és okozat összefüggéseit fel nem ismerte. Ami az ok és okozat között, az esszencia és a szubsztancia között, a forrás és az ebből eredők között van, az a lehetőség, vagyis a potenciális kapcsolatok halmaza vagy összege, ami az életnek nevezett folyamat. Az Egy és az ember között tehát ott áll a kapcsolatok lehetősége, az élet. Akárcsak az igazság megismerésében lelkünk szabadságának megismerését is elsődlegesen önmagunkban, univerzális énünkben, éberségünkben kell, keressük, másodlagosan pedig a másik szeretett lélekben, és/vagy a ránk bízott szakralitásokban.

A szeretetről

Az Egytől folyamatosan áramló szeretetről érdemes tudnunk, hogy szeretet olyan, mint a tűz, amely további szeretetet táplál, olyan, mint a víz, amely oltja a haragot, olyan, mint a föld, amely befogad, és olyan, mint a levegő, könnyű és szárnyaló. Ezért a szeretet szabadító szakralitás. Más szavakkal mondva a szeretet mély, határtalan, gyűlölet és haragmentes, amely nem engedi, hogy szájunkat rossz szó hagyja el, és hogy szívünk nyugalmát bárki és bármi is megzavarja. A szerető lelket akkor teszik próbára, amikor igazságtalanságról, rabságról és rendetlenségről van szó, mert a szeretet képes megállítani a negatív folyamatot és képes semlegesíteni a támadásokat. A szeretet nem azt jelenti, hogy jó szándékunkat másokra ráerőltetjük, hogy túláradó érzésekkel, törődéssel, gondoskodással vagyunk a másik ember iránt, hanem úgy sugározzuk magunkból a szeretetet, akár a napfényt, amely egyaránt árad jókra és rosszakra, különösebb szándék nélkül.

Az alacsonyrendű (mennyiségi) valójában ál-szeretet lehet feltételekhez kötni, valamilyen helyzethez, állapothoz, esetleg személyhez (pl. ha ő szeret, akkor én is szeretem), amikor a feltétel elmúlásával eltűnik a szeretet is. A magasabb rendű (minőségi) feltétel nélküli szeretetben nincsen én és te viszony, nincsen helyzet, állapot, mert hasonlít ahhoz a viszonyhoz, ahogy a rész viszonyul az egészhez, vagy a fiú az atyjához, a teremtett a teremtőjéhez. Csak ebben a szeretetben képes az ember önmagán túllépni, amikor képes magára venni, átérezni a másik személyt. Aki tehát ápolja magában a feltétlen, mindenkire kiáradó szeretetet, elmondhatja, hogy felszabadította lelkét, sem tűz, sem fegyver nem képes azt megsemmisíteni, mert sikerült a másik emberben felébreszteni azt az érzést, hogy az ő individuális énje (véges) az én univerzális énemmel (végtelennel) áll szemben. Példa erre Beavató Mesterünk önzetlen szeretetének megnyilvánulása, aki a rendbetételt az ember helyett elvégezte, amely szemben áll azzal a hétköznapi felfogással, mely szerint megváltotta a mi bűneinket. Ő az érdek nélküli szeretet példáját mutatta meg, hogy áldozatvállalással mi is rendbe tegyük magunk és mások eltévelyedéseit, pl. vegyünk részt a szeretet körforgásában. Beavató Mesterünk a rendbetétel folyamatát elindította, és a mi feladatunk, hogy azt folytassuk.

A szeretetet különböző módon lehet jellemezni, pl. ami a legmagasabb éberség, ami körforgásban van, ami a legkisebb ellenállásra törekszik, ami egyensúlyban vagy egyensúlytalanságban van és/vagy ami paradox. A szeretet, mint a legmagasabb éberség megtapasztalásához nagymértékben segít például az értelem általi megismerés, a tudás- tudatosság- öntudat állapot elérése, amely lehetővé teszi a hit komplexitásának megértését is. Ugyanis a hit misztériuma egyben az értelem általi megismerés misztériuma is, amelyből következik a szeretet misztériuma. Szinte szabályszerű, hogy amit ismerünk, azt szeretjük, és amit szeretünk azt meg akarjuk ismerni. A megismerés és annak szükségessége tehát belefoglaltatik a szeretetbe.

A szeretet paradoxona, hogy minél többet adunk, annál többet kapunk vissza, de az is, hogy a szeretetben nem kell győzni, csak a szeretetlenségben. A szeretetlenség nem ellentéte a szeretetnek, mivel vele nem egyenrangú, csak maradék, akárcsak a tudatlanság. A szeretetet egyensúlyának szabálya, az adok és kapok gyakorlása pedig egyszerű: ha boldog akarsz lenni, adj boldogságot, ha örülni akarsz, adj örömet, ha szeretni akarsz, szeress másokat, ha szabadságot akarsz, adj szabadságot, ha figyelmességet akarsz, figyelj oda másokra, ha segítséget akarsz, segíts másokon.