80. Ágoston mennyei városa

 A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/N_i98F09zIg csatornán.

Korának vallási és filozófiai problémáit Ágoston is, mint sokan mások főleg Platón és az újplatonikus Plotinosz filozófiája felől közelítette meg. Számos vélemény van arra vonatkozóan is, hogy Ágoston a régi szövetségbeli Mózes tanításait, ehhez kapcsolódóan pedig a Mózest követő Platón tanításait vette át és átdolgozva vitte azokat tovább. A nyugati és keleti egyházi apparátus jelentős képviselőjeként és tanítójaként, amint azt a De civitate Dei –t (Isten városa) címet viselő utópisztikus művében kifejti, létezik egy jelenlegi és egy olyan egyház, amely a végső időben valósul majd meg. Ágoston nem tisztázza azt a kérdést, hogy a két egyházban ugyanazon tagok szerepelnek-e vagy különböző tagok, illetve azt sem, hogy a két egyház miben különbözik, illetve hasonlít egymásra. Megjegyzés: mennyei várossal más kultúráknál is találkozunk, pl. Kínában Ta-csing, Indiában Brahma-pura, Egyiptomban Ogdoad. Nem szabad elfelednünk, hogy ezt a művet többek között azért is írta, hogy a széthullás előtt álló római birodalom, legalábbis az új kereszténység ideológiai alapján még fent tudjon maradni. Ágoston manipulatív módon úgy véli, hogy Isten arra szánta a római birodalmat, hogy békét biztosítson a világnak, hogy így a világ Krisztus rendelkezése állhasson.

A De civitate Dei –ben mindenhol ugyanazok az isteni törvények uralkodnak, amely által a város a keresztények számára egyetlen hazaként is felfogható. Mai felfogásunkban a menynek városa, országa, hazája az, ahol az Egy háza népe él, nemre, nemzetre, nyelvre és bőrszínre való megkülönböztetés nélkül és nincs köze sem a római birodalomhoz, sem bármilyen más birodalomhoz. Ágoston törekvését mai korunkra kivetítve, gondoljunk bele, hogy hány olyan mű született már, amelyek például az amerikai birodalomnak világhatalmi fontosságát támasztják alá. Ágostonnak abban igaza van, hogy ennek a virtuális városnak/országnak a felépítése már a teremtéskor elkezdődött, és tart az óta is. Tegyük hozzá, hogy ennek a városnak a folyamatos építése nem más, mint az, hogy a kereszténység a teremtéssel egyidős, és az élet horizontális és a lét vertikális síkjainak találkozásába helyezett keresztény embert mindenkor meg kell valósítani. A keresztény ember feladata tehát, hogy a kereszténység folytonosságát biztosítsa. Így a kereszténység mai felfogásunkkal szemben nem kétezer éves. A De civitate Dei ennek a mindenkori kereszténységnek a virtuális hazája. Nincsen új és régi kereszténység, csak kereszténység. Következik, hogy minden ember kereszténynek születik, és az is, hogy ha később valamilyen vallásnak, ideológiának rabja és így tagja lesz, az rajta múlik, pontosabban alvajárásán, vagy felébredettségén. Ahogy az is, hogy visszatérjen az egyetlen forráshoz, ami az Egy. Keresztény a pogány és nem pogány, a muszlim, a hindu, a buddhista, mert mindenik vallást vagy életmódvitelt, legyen az keleti vagy nyugati, megelőz az egyetemes ember teremtése. Ezt igazolják a különböző szent könyvek, ahol az ember teremtését hasonló módon írják le.

Az emberiség egyetemes története tehát nem lenne más, mint ennek a városnak, országnak folyamatos építése, attól függetlenül, hogy az ember melyik évezredben vagy évszázadban élt, a teremtett világ melyik országában, hogy milyen a bőre színe vagy milyen nyelven beszél. Itt a történet nem a világi forradalmakról, a háborúkról, a birodalmak születéséről és bukásairól szól, hanem arról, hogy az Egytől a visszatérésre kapott meghívást az ember teljesítette, vagy sem.  Ebben a városban, országban, hazában mindenki, aki a visszatérésre érdemessé tette magát otthon van az Eggyel. Azt is hozzá kell tennünk, hogy ezt a várost, hazát nem mindenki képes építeni, illetve vannak olyanok, akik ezt a mennyei vagy virtuális várost nem építik, hanem rombolják. Ők az anyagba süllyedett érdemtelen értelmetlenek, a magas individuális énnel rendelkező, felelőtlen, materialista turisták, kapitalisták és kommunisták, akik parazita módon úgy élnek, hogy a világból mindig elvesznek, és nem tesznek hozzá semmit, legfentebb szemetet hagynak maguk után és annak eltakarítását is másokra bízzák. Rombolják a természet szakralitásait és hasznot, profitot lesve önmaguk számára, a másik teremtett kis istent rabszolgaként kezelik. Ezen az oldalon sokan és egyre többen vannak. 

A másik oldalon vannak az egyetemes tudattal és énnel rendelkező építők, az igaz és normális emberek. Ők az Egy kiválasztottjai, az üdvözülésre elvártak, akik magukat érdemessé tudták tenni a kiválasztottságra, így övék a mennyek országa. Ezen az oldalon a korábbi századokban többen voltak, mint ma, az anyagi kényelem és a szellemi nihil korában. Amennyiben a teremtés folyamatos és az Egy által kiválasztottak is segítenek ebben a teremtésben, akkor kijelenthető, hogy a XX-XXI. században a teremtés erőssége, a szeretet körforgása a korábbi évszázadokhoz képest jelentősen gyengült. Ha viszont egyre gyengébb a teremtés, akkor várhatóan egyszer el is fog fogyni, és akkor egy új apokalipszisnek, egy új kezdetnek kora fog beköszönni. A mennyei város ellentéte a földi Bábel, a zűrzavar városa, országa, vagy hazája, ahol az igaz és a hamis egymás mellet él és egymással folyamatos ellentétben, örvénylésben, harcban áll. Ma a földön ez a globalizált Bábel hatalmaskodik, amelyet a láthatatlan háttérhatalom, az őt kiszolgáló apparátus és a felépített tekintélyek működtetnek.

A római birodalom kereszténynek mondott hatalmi apparátusának térítő ideológiája azt is kijelentette, hogy a nem keresztények, ebben az értelemben a pogányok, boldogtalanok és a kereszténység felvétele boldogságot hoz számukra. Vagyis a pogányokat hatalmi hódítással, pontosabban erőszakkal boldoggá kellett tenni. A mai háttérhatalom a boldogság elérését az anyagba sülyedéssel, az eltömegesedéssel próbálja elérni. A középkorban a hatalom a hittérítésnek álcázott hódítással, az anyagi javak megszerzése által terjeszkedik, pl. az amerikai kontinensen, ahol a hódító egyik kezében a keresztet vitte, a másikban pedig a kardot, amivel a túlvilágra küldte azt, aki nem akart megtérni. Mindkét esetben a kereszténység felsőbbrendűségével van dolgunk a meghódított pogányok alsóbbrendűségével szemben. Ágoston eléggé morbid módon fogalmazza meg pl. Róma gótok általi kifosztását, amelyet szerinte nem kell nagyon tragikusan felfogni, mert ha keresztényeket öltek meg, akkor azok hamarabb jutnak a mennybe, vagy ha pogányokat, akkor azok is a mennybe jutnak, csak kicsit később. Az tehát a bölcs dolog, ha az ember meghajlik Isten akarata előtt és elfogadja a megtörténteket. 

Látható, hogy Ágoston a  római birodalomnak hatalmi gondviselő szerepet szánt, ugyanis jogos a népek leigázása és kirablása. Ez a fajta téves szemlélet a következő évszázadok hódító hadjárataihoz is megfelelő támpontként szolgált. Szeretnénk megjegyezni, hogy Attila királyunk hunjai, akik nem fosztották ki Romát, a római hódító hatalmi apparátus pogányoknak, még rosszabb esetben barbár (szakállas) hordának nevezett. Azóta sem tudjuk eldönteni, hogy ki a pogány és ki a keresztény, ugyanis ha a hatalmi keresztény hódit kereszttel a kezében az elfogadott, ha pedig a hódító pogánynak nincs kereszt a kezében, az nem elfogadott. Ki dönti el, hogy ki a pogány és ki a keresztény? Megjegyzés: a pogány szót eredetileg az önkiválasztottak alkalmazták azokra, akik nem voltak önkiválasztottak. Innen került tévesen be a közfelfogásba, mint olyan személy, aki nem keresztény. Így a pogánynak nincs köze a kereszténységhez. Ne feledjük, hogy a hódítás mindig hatalmi érdekből születik, és ha kell, amint láttuk, akár valláshoz is köthető, legyen az pogány vagy keresztény vallás.

A De civitate Dei egy másik ideológia alapját is képezte, ugyanis a mennyek országa, a keresztények mennyei hazája a földi haza fölött áll, tehát felsőbbrendű. Mivel az egyházi apparátus önmagát nevezte ki a mennyek földi helytartójának, úgy az egyházi apparátusnak  joga és elsőbbsége van a világi hatalommal szemben. Ezen az alapon például Gelasius pápa (492-496) arra hivatkozott, hogy a császár is az egyház gyermeke, így az egyháznak alárendeltje. De, az államot is az egyházon belül kell elképzelni. Azáltal, hogy az egyház dogmatikus elveit a világi társadalomra is kiterjesztette, maga a társadalom is egyházi társadalommá válik. Az ideológia megértéséhez szükséges azt látnunk, hogy a római birodalom hivatalosan elfogadott 476-os megszűntével az ember fölötti kettős, világi és egyházi hatalom megszűnik, és csak az egyházi hatalom marad. Megjegyzés: van olyan vélemény is, amely szerint a római birodalom az arab hódítással ért véget a VIII. században, illetve Konstantinápoly 1453-as elfoglalásával. Az egyházi apparátus tehát konkurencia nélkül maradt, vagy mondható az is, hogy egyeduralkodóvá vált pl. megörökölte a római birodalom földtőkéjének jelentős részét. Ha az egyház és a világi apparátus közötti megállapodás szerint, a világi apparátus a test fölött hatalmaskodik, az egyházi apparátus pedig a lélek fölött, akkor a birodalom felbomlása után immár az egyházi apparátus hatalmaskodik úgy a test fölött, mint a lélek fölött. A történelmi feljegyzésekből az is kiderül, hogy az egyházi apparátus nem volt felkészülve a római birodalom felbomlására, és nem tudta kellően és időben kezelni azt a hatalmi vákuumot, amely a birodalom eltűnésével keletkezet. Az egyházi fegyelem hiányára, a  romlott erkölcsi és vallási viszonyokra utal például egy Nagy Károly trónra lépése előtti kb. a 740-es években keletkezett galliai beszámoló, ahol utalást találunk arra, hogy az egyházban nyolcvan éve nem tartottak zsinatot, nincs érsek, a püspökök laikusok, az evangéliumot olvasó diakónusok pedig ágyasokat tartanak. Ebből a lecsúszott állapotból lesz képes az egyházi apparátus pár évtized elteltével, kb. a VIII-IX. századra megerősödni. 

Ágoston nem csak a De civitate Dei által, hanem az idekapcsolódó más ideológiák mentén is kiszolgálta az egyházi apparátust. Egyik ideológiája szerint az eredendő bűn azért van, mert szükséges a bűnnek a hatalmi apparátus általi megváltása. Valójában azért volt szükség az eredendő bűn feltalálására, hogy ez által manipulálni lehessen az embert. A bűnt összetévesztették az eredendő bűnnel. Ágoston a régi szövetségbeli Ádám bűnével foglalkozott, ahelyett hogy az Egyhez való visszatérésre, a meghívásra választ nem adó embert nyilvánította volna bűnösnek vagy pontosabban eltévelyedettnek. Ádám ugyan nem volt bűnös, csak azt választotta, amit minden ember választott volna, vagyis a megpróbáltatást, amit életnek, tesztelésnek is lehet nevezni. Ugyanis, ha nincs a Paradicsomból (a térből) az életbe (az időbe) kerülés, akkor mi az értelme az ember teremtésének és miért teremtette az Egy a világot, ahová az ember által önmagát is belehelyezte? Ha nincs Ádám, az Egy nem tud megnyilvánulni a teremtett világban. Az első ember, akit Ádámnak  is szoktak nevezni, akárcsak Beavató Mesterünk az Egy küldötte, képviselője. Ágoston másik ideológiája, hogy az utódok a test bűnös indulatából születnek. Vajon Ágoston, mint apa, beismerte-e, hogy saját gyermeke nemzésekor bűnös aktust követett el? Harmadik ideológiaként említhető az eleve elrendelés, amely szerint az Egy egyeseket kiválaszt, másokat nem (ez a predesztináció, amelyet a reformáció abban a formában vesz át, hogy a kiválasztás ingyen van). Elfelejtették, hogy a kiválasztottságra az embernek önmagát kell érdemessé tennie. Ingyen kiválasztás és/vagy önkiválasztás nincs. Csak a feladatát elvégző, igaz és normális, egyetemes én többlettel rendelkező embernek van esélye a kiválasztásra, tehát üdvözülésre (hasonlóvá lenni) és az Egynek színről-színre látására.

Ágostont foglalkoztatta az Egy és az ember közötti viszony is, valamilyen mértékben a gnosztikus kettősség és az Egytől áradó kegyelem is. Az Egy és az ember közötti viszonyban Dionüszosz Areopagitésztől (Dénestől) Ágoston átveszi az Egy kimondhatatlanságát, megnevezhetetlenségét és elfogadja megismerhetőségét, továbbá alkalmazza Dénes negatív teológiáját is. A lét (esse) és valóság (essentia) összefüggésében kifejti, hogy ami változik, az nem igazán létezik. A változás, a lét és nemlét keveredése tehát megszűnik. Mai fogalmainkban, ami megszűnik, az elölről is kezdődik, mert nincs linearitás. A változás, a körforgás, vagy, ahogy akkor nevezték a mozgás lényeges, mert ez tartja fent a folyamatos teremtést. Korábbi manicheus (gnosztikus) éveit nem felejtve el, Ágoston szerint a jó a rossz hiánya és fordítva, a szabad akarat pedig szükségszerű. A rossz csak akkor jelenik meg, ha az ember visszaél a kegyelembe kapott szabad akaratával. Ezért a rossztól szabadulni kell. Ma már tudjuk, hogy az univerzum létezésében jelen levő folyamatos pusztulás és megjelenés, megszületés is a dualitást képviseli. De a nemlét és a lét is a dualitást képviseli, akárcsak az anyag és az energia, az egyetemes én és az individuális én, ami maga a világ kettőssége, úgy az anyagi oldalon, mint a spirituális oldalon. A különbség csak annyi, hogy az anyagi világ megnyilvánulása a szemünk előtt, látható módon, kívül játszódik le, a szellemi változás, ami nem látható, pedig belül mindenkiben külön-külön.

Ágoston szerint a kegyelem hitből fakad, de a hit is kegyelem. Mai értelemben, ha a hit az öntudatunk, egyetemes énünk megismerése, akkor az Egytől folyamatosan áramló kegyelem és szeretet a hitnek eszközei, ahogy az ember elkötelezettsége, derűje és hinni akarása is. Az Egytől kapott szabad akarat folyamatos gyakorlása (aszkézis) és a kegyelem teszi az embert szabaddá. A teljes szabadság elérése, a vallásos fogalomban használt beteljesülés, csak a test és a lélek elválása, az anyag megszűnte után lehetséges, de csak azoknak, akik életükben lelküket erre felkészítették.