65. Egyszer volt, hol nem volt

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/x-fWFiQkRjc ,  https://youtu.be/-hfGR3mJD8k csatornán.

A magyar népmesékben és más népek meséiben kevésbé előforduló kezdő sorokat azért fogalmazták meg elődeink így, mert tudták, hogy az egyetemes énnel született és a világi hatalmaskodás által még el nem rontott gyermeki lélek az üzenetet megérti. A világ torz szemléletétől megfertőzött szülök már kevésbé tudják, hogy mi az, ami volt és mégsem volt, mi az, ami van, és még sincs, és mi az, hogy egyszer. A szülök, akiket a világ hatalmaskodói alattvalókká, rabszolgákká alacsonyítottak le, részben azért is, mert elfogadták a hatalmaskodókat, nem értik, hogy pl. az egyszer, az ugyan az, mint kétszer, háromszor, négyszer, mert minden az egyből indul ki.

Gyerekeink ismerik, hogy az, ami volt, az van, és a hol, az itt van. Másképp mondva, a volt és van az idő, a hol és az itt a tér. Ez a tér és az idő, vagy téridő, ami a transzcendencia. Egyszerre ott és itt, akkor és most, fent és lent, kint és bent a dualitás megnyilvánulásai, egyben a kezdet és vég. Úgy is szoktuk mondani, hogy amikor testben megszülettünk, akkor haltunk meg testben, de azt is hozzá kellene tennünk, hogy amikor testben meghalunk, akkor születünk meg lélekben. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy fizikai testünkben meg is halunk és eltemetnek, hanem azt, hogy lelkünket visszavisszük eredeti, gyerekkori állapotába, egyetemességébe és immár az érzéki, anyagi világtól egyre inkább eltávolodva, lélekben másodszor is megszületünk, vagyis szellemi útra térünk. Vallásos nyelven ez a megtérés, pontosabban visszatérés, metanoia, beavatás, amikor az ember egyszerű lesz, vagyis szert tesz az Egyre, hasonlóvá lesz az Egyhez, kivonja magát a hatalom gyakorolta forgatagból, kavalkádból, örvénylésből, rohanásból, a butításból, immár felülről látva a történéseket, csak arról vesz tudomást, ami a benne levő egyetemességet, transzcendenciát, dualitást vagy még magasabb fokon az azonosulást szolgálja.

Tudjuk, hogy az Egy megnevezhetetlen, megfoghatatlan, szóval kimondhatatlan, mert nincsenek megfelelő fogalmaink, egy szóval nem fejezhető ki, csak magyarázattal, több fogalommal. Mindez azért van, mert az Egy a változás, egyszerre a fent és a lent, a kint és bent, a hideg és a meleg és további dualitás párok sorolhatók fel. Úgy is mondhatjuk, hogy az Egy a dinamika, az egyensúly, a rend, a körforgás, a minden, az egyetemesség, a valóság. Így talán már érthetőbb, hogy a változó, az, ami nem változik, hogy a sötét miért fényes, és a hol volt az, ami nem volt, mert mindig volt. A változás, az egyetemes, az állandó, egyszerre a centrifugális és centripetális, a szintézis és analízis, az integráció és dezintegráció, mind az Egy megnyilvánulásai. Az a biztos, hogy semmi sem biztos, mert a relatívban benne van az abszolút, és az abszolútban a relatív, az időben a tér, és a térben az idő, az anyag az energiában és az energia az anyagban. A relativitáselméletet már a régi egyetemes ember is tudta, csak közben elfelejtette, mert az egyetemesből individuális, anyagi ember lett. Ha valamit felfedezettnek nyilvánítunk, az csak újra felfedezést jelent, mert nincsen új a Nap alatt..

A magyar népmesék kezdő mondatai, a hol volt, hol nem volt épp erre a változásra, pulzálásra, lüktetésre, dinamikára, egyetemességre hangolják rá a mese olvasóját. Mert ez a fajta „mese” beavatási tanítás. A transzcendenciát bemutató legszebb mesék talán azok, amelyekben megtalálható az égig érő fa, amely például a lélek vándorlásának hét fokozatát mutatja be, ahol a vándorlegény, vagyis mi, ahhoz hogy a menynek országába feljussunk, hét pár bocskort kell elnyűjünk, vagyis hét fokozaton kell átmennünk, hogy lelkünk megtisztulva érkezzen az Egy elé. Amennyiben mi is arra vállalkozunk, hogy a hét fokozaton átjussunk és lelkünket az Egy elé megtisztulva vigyük, akkor a léleképítő gyakorlatainkban, a szellemmé válási utunkon olyan kérdéseket érdemes feltennünk, mint például: amikor az Egy beszél hozzám én meghallom-e, vagy süket vagyok? amikor az Egy rám néz én meglátom-e vagy elfordítom fejem? amikor az Egy kinyújtja kezét én megfogom-e azt vagy elhúzom kezem? amikor az Egy felém lép én is feléje lépek-e vagy meghátrálok?

A hol volt, hol nem volt meseindító mondatra utal, Beavató Mesterünk általi mondat is, hogy „még nem jött el az én időm” vagy az evangéliumi tanításokban gyakran előforduló kezdő mondat is, hogy „abban az időben”. Az első arra utal, hogy Beavató Mesterünk akkor fog cselekedni, tanítani, küldetését végrehajtani, amikor arra felkészült, amikor „megistenült”, vagyis amikor az emberből kereszthordozóvá, áldozattá válik. A második pedig arra utal, hogy bármikor, mert ez a tanítás egyetemes, ma is, holnap is és holnapután is érvényes. A Fiúnak, az örökösnek, a hírvivőnek, a tanítónak meg kell istenülnie, mesterré kell válnia, hogy feladatát, küldetését elvégezhesse, ami nem más, mint a másik embert az egyetemesség, a dualitás, a pulzálás valóságára megtanítani, felemelni, hogy az Egy üzenetét, szeretetét megértse és azt tovább adja. Tanítványok, az üzenetet továbbítók nélkül a küldetés nem teljesíthető. A tanítás nem volt és ma sem más, mint kinyilatkoztatás, megnyilvánulás testben és szellemben egyszerre, de példamutatás is, hogy te is meg tudod tenni. Rajtad múlik, hogy mit teszel a rád bízott szakralitásokkal és a másik emberrel, felemeled-e vagy ledöntöd.

Beavató Mesterünk volt a küldött, a hírvivő, aki az egyetemesség fogalmait tisztázta, azt az emberrel egyeztette, a közös nevezőt megtalálta, másképp mondva, megmutatta az utat „én vagyok az út, az igazság és az élet”, ami az Egyhez vezet. Gyere velem, tanulj tőlem, te is megtudod tenni azt, amit én megtettem. Tanításait azért nem írta le, mert a beavatás írásból nem sajátítható el, csak gyakorlatokkal. A gyakorlat pedig az élet, a 365 napos tesztsorozat, a hatvan perc és a hatvan másodperc lehetősége, és ennek is a töredéke, amíg el nem jutunk az időtlenségbe, vagy az örök életbe, a térbe. Ami Beavató Mesterünk tanításaiból fent maradt, és ma közismert, az csak töredéke annak, ami volt, mert egyrészt a tanításokat lejegyezték, aztán valakik megrostálták, mások kanonizálták, valakik pedig törvényi szintre emelték, illetve a meg nem értett transzcendenciát lepusztított erkölcsi tanítássá, viselkedési normává süllyesztették. Amit ma ismerünk az csak mutáns és csonka verziója annak a beavatási tanításnak, ami kétezer évvel ezelőtt volt.

A lejegyzett tanítások közül talán kiemelkedik a Jánosnak tulajdonított apokalipszis, amely épp az időből a térbe jutást, az idők végezetét és a tér kezdetét mutatja be. Mit kellene tegyünk, hogy az apokalipszist ne az elődeink által elképzelt sötét és katasztrofális világvégével azonosítsuk, hanem azt értsük meg, hogy minden kezdet egy új vég, és minden vég egy új kezdet, hogy a világ mi vagyunk és rajtunk múlik a másodszori megszületésünk. A teremtett ember nem fog a világból eltűnni, mert az Egy szereti teremtményét. Ezt azzal is bebizonyította, hogy Fiát elküldte hozzánk, hogy a visszatérésre megtanítson. Ha lesz új özönvíz, és Szodoma és Gomora, az csak azért lesz, mert az ember nem értette meg a tanítást. Mindig szükség volt és lesz a megtisztulásra, a megújulásra, a felébredésre, kilépni az anyagi káprázatból, a nyugatias modernitásból, a démonkráciából, a hatalomvágyból. 

Magyar népmesét kellene olvasni és érteni, hogy hol volt és hol nem volt, mert amikor volt, akkor nem volt, és amikor nem volt, akkor volt. Ez a tér és idő feletti Egy és oszthatatlan egység, az egyetlen valóság, a paradox állapot. Más nincs. Az élet is paradox, akárcsak a szeretet. Minél többet adunk belőle másoknak, annál több lesz nekünk. Minél intenzívebben, belsőleg éljük életünk, annál többet tudunk adni másoknak. Ami ezen kívül van, az az elmúló anyagi világ káprázata. Kétezer éve tudjuk, hogy egyetlen valóság volt, a keresztet hordozó példaképünk és egyben Mesterünk, mégsem akarunk tanulni, nem akarunk keresztények lenni, nem akarunk az Egy háza népének tagjai lenni. Pedig az üzenet egyszerű: legyél egyszerre lent és fent, kint és bent, mert te én vagyok és én te vagyok, üljünk mindketten az Egy jobbján.