64. A három én

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/tP9BgqauLus ,  https://youtu.be/rwLMTHwI0sYcsatornán.  

Az idők kezdete előtt, vagyis a történetiségen kívül volt és az idők kezdete után van az anyagtalan és alaktalan egyetemes forma, a lét, a láthatatlan és meghatározhatatlan erő és tér, energia, hullámzás, üresség, logosz, ige, amit Egynek nevezünk. Amikor a forma, az Egy megnyilvánult, alakot öltött, lett láthatóvá, született meg az anyagi természet és benne az ember, mint az Egy földi helytartója. Ez az a pillanat, amikor a láthatatlan tér, erő láthatóvá, idővé, fénnyé vált. Mivel az első anyag a fény volt, a foton, így az embernek is fényformát, szellemi formát kellett ölteni. Ez a fényforma egyetemes énünk, amely keletkezése óta a transzcendenciát képviseli, ami a fent és a lent, a kint és a bent, a fehér és fekete egyszerre. Hogy mégis rendelkezünk egy individuális énnel is, amely a pszichológia tárgya és problémája, az annak tulajdonítható, hogy egyesek, és ők vannak többségben, elveszítik születésükkor kapott egyetemes, értelmes énjüket, a transzcendenst és helyette az anyagot, a linearitást, az értelmetlen és ésszerű ént választják. Az anyag, az alakot öltés tehát csak másodlagos, az elsődleges a forma megnyilvánulása. A tulajdonságok megjelenése viszont feltételezi egy másik, vagy több más anyag szimultán létrejöttét és létezését is, ugyanis az anyag csak egy másik anyag, tulajdonság, alak jelenlétében tud megnyilvánulni. Ez a folyamat a differenciálódás. Azt a folyamatot pedig, amikor az anyag elveszíti tulajdonságát és újra formává, alaktalanná válik, vagyis beolvad az egyetemességbe, integrálódásnak nevezzük. A differenciálódás és az integrálódás, hasonlóan a centrifugális és centripetális erőkhöz, mindig párokban jelentkeznek és folyamatos körkörösségben „működnek”. Beavató Mesterünk előtti 600-700-as években már ismerték az egyetemes én és az individuális én közötti különbséget, ugyanis az Egyhez visszatérő előbbire a világén, világlélek, szabad lélek vagy kozmikus én fogalmat használták, míg utóbbira, amelyik "meghal" a személyes ént vagy lélegző ént.

Az anyag beolvadását, a tulajdonságok, az alak és a kapcsolati összefüggések elvesztését a mi esetünkben testünk halálaként éljük meg. A halállal megszűnnek az anyag megnyilvánulásának kapcsolatai pl. a gravitáció, légnyomás és az anyag alkotó elemeire esik szét. Testi születésünkről szüleink döntöttek, testi halálunkról, akárcsak lelkünk „haláláról” vagy továbbéléséről, az Egyhez való visszatérésről, a szeretet körforgásában, a teremtésben való részvételről, viszont mi döntünk. Mire mondhatjuk tehát, hogy én? Csakis egyetemes énünkre, mert ez az én megmarad, a testi én elvesz, illetve az individuális is, ha kölcsönzője rossz döntést hoz, biblikus nyelven, ha nem tér meg. A testi (állati) ember és az anyagot előtérbe helyező, a lesüllyedésbe tartó ember talán nem ismeri, hogy testének elbomlása után nem marad más hátra, például egy 70 kg-os ember esetében, kb. 45 kg oxigén, 12 kg szén, 7 kg hidrogén, 1,8 kg nitrogén, 1,7 kg kalcium és más elemek. Tudatosítanunk illene, hogy testünk sem a miénk, de lelkünk sem. Akkor, miért ragaszkodunk annyira hozzájuk? Jobb lenne oda adni az Egynek, ugyanis mindent kölcsönbe kaptunk, vagy mondhatjuk azt is, hogy ajándékba. Testünk is azért van, hogy megtapasztaljuk a testetlenséget, lelkünk (ez esetben individuális énünk) pedig azért, hogy általa szellemünket (egyetemes énünket) tapasztaljuk meg. Érzékeink semmi mást nem szolgálnak, mint egyetemességünk, értelmünk megtapasztalását, a szükségszerű beteljesedést. Miért csodálkozunk, ha a kölcsönt vissza kell adnunk? A kölcsön arról szól, hogy lehetőséget kaptunk a megismerésre, a megtapasztalásra, a tudatosodásra, arra a kegyelmi ajándékra, amit életnek nevezünk.

Minimálisan tehát három énnel rendelkezünk, az egyik a szüleinktől, nagyszüleinktől kapott fizikai, testi énünk, a másik az Egytől kapott egyetemes szellemi énünk, a harmadik pedig a külső hatásoknak köszönhetően szellemtelen individuális énünk. Mi döntjük el, hogy a három énünk hogyan nyilvánul meg, csak testben, csak lélekben vagy csak szellemben, vagy ezek kombinációiban. Melyiket nyilvánítjuk meg leginkább a testit (anyagit), a lepusztított, altatott, önző lelki ént, vagy a születésünkkor, (beleértve a kilenc hónapot is), rendelkezésre álló, az Egytől származó egyetemes ént? A gyermeküket nevelő fiatal szülőknek érdemes tudni, hogy gyermekük megszületésekor az Egy ajándékában az egyetemes én ölt testet, hogy gyermekükben a kis istent lássák meg és ezt a lelki állapotot próbálják egy életen át megőrizni bennük. Ha lehetséges kerüljék el, gyermekül egyetemes énjének individuális énné való leromlását. Óvják gyermeküket a tökéletlen oktatástól, világnézetektől, az anyagba süllyedéstől, a sikerességtől vagy pl. az anyagi érdekből kötött házasságtól. Arra gondoljanak, hogy az Egy is olyan aranyos, vagyis fénylő, mint az ő gyerekük. Szükséges megjegyeznünk, hogy az én megnyilvánulási formái életünk során változnak. Gyerekkorunkban, hét- nyolcéves korunkig, egyetemes énnel rendelkezünk. Ezt követi a pubertás vagy kamaszkorunk, ami nem más, mint az egyetemes énünktől való fokozatos leszakadásunk, amit gyermeki tisztaságunk elvesztésének is nevezhetünk és a felnőttek világának fokozatos átvétele. Ekkor járunk iskolába, leszünk vallásosak, ismerjük meg a pénzzel megvásárolható tárgyakat és szolgáltatásokat, esetleg világnézetekre teszünk szert. Ez a kisebb megkísértés kora, amit át kell élnünk. Következő korszakunk már a nagyobb megkísértéseké, próbatételeké, amikor lehetőségünk van egyetemességünket egyre inkább kereső, érett felnőttként élni vagy mindezt elveszítve egyre inkább anyagba süllyedünk és farizeusként csak a mának élünk. A tudatlan, racionális többség ezen utóbbit választja. Kevesen vannak, akik életükben megőrizik egyetemes énünket, és kb. hatvan év után, képesek ezt egyre inkább erősíteni.

A háromféle én kombinációinak megnyilvánulását tapasztalatszerzésnek, vagy élettapasztalatnak is nevezzük. A kombinációkban a két véglet az alsórendű testi én, amely az élet megtapasztalási és vertikalitásba való emelkedési esélyéről véglegesen lemond és ezzel lelkének önpusztítást választja. A másik véglet a felsőrendű egyetemes én, amely részt vesz a szeretet és a teremtés körforgásában. Ez a fénylő, beavatott és értelmes szellem. Ami a két véglet között van, az négy olyan állapot, ahol a kombinációkban ott van a szellem, így erről az állapotról elmondható, hogy a lélek a visszatérés útján jár. De van három olyan állapot is, ahol a kombinációkban az individuális én van jelen. Ez a hezitáló, az anyag és a szellem közötti választási lehetőségekről döntést hozni képtelen vagy képes állapot a legnehezebb, mert vagy a felemelkedést vagy a lesüllyedést eredményezi. A lehetséges kilenc kombináció azt mutatja, hogy elméletileg az Egyhez visszatérők nagyobb számban vannak, mint a tévelygők, a válogatók és a testi önpusztítók. Mégis azt látjuk, hogy a kézzel fogható és szemmel látható álvalóságban nagyobb az eltévelyedés, a vakság, az anyagi kényelem fele való elhajtás. Ez csakis azzal magyarázható, hogy lelkünkben meggyengültünk és nagymértékben engedünk a külső hatalmi befolyásnak, legyen az vallási, politikai vagy bármilyen hatalom által alkalmazott manipuláció. Amin tehát változtatnunk érdemes az individuális énünk leválasztása testi énünkről és a szellemi kombinációk fele való orientáció. Individuális énünknek az altatásból való felébresztése, az önzésről való lemondása, a világ dualitásának felismerése, az alacsony energia szintről a magasabb energia szintre való kapcsolás, a befelé fordulás, a beavatás jelenti a megoldást. Az is mondható, hogy másodszor is  meg kell születnünk, immár nem testben, hanem szellemben. Ez a lehetőség mindenkinek megadatott. Csak az Egyhez való visszatérésben vagyunk egyenlők, másban nem.

A rendbetételben, az anyag formává alakításában, szakrálissá váltásában, felemelésében és a visszatérésben csak szellemi újjászületésünk által tudunk részt venni. Többek között ezért is rendelkezünk „páros tagokkal” . Így két kézzel, amikor az egyik kezünkkel életünkért teszünk, másik kezünkkel létünkért, egyik kezünkkel (ballal) befogadunk, a másikkal (jobbal) teremtünk. Hasonlóan két lábbal, mert az egyikkel itt a földön járunk, a másikkal pedig a mennyben járhatunk, két szemmel, mert az egyikkel látjuk az életet (a horizontalítást), a másikkal a létet (a vertikalitást), két füllel, hogy itt lent halljuk meg azt, amit ott fent mondanak. De hasonló mondható agyunk két féltekéjéről is, ahol az egyik inkább az anyagias (racionális) gondolkodásra, a másik inkább a szellemi értelemre hangolt. Nem ok nélkül mondjuk valakire, hogy szűk látókörű, mert nem látja az életen túli létet, vagyis nincs térlátása, vagy, hogy kétbalkezes, mivel önző módon csak befogadni (kapni) akar, de adni nem. Hasonló magyarázat létezik a süketre és a vakra is pl. a fától nem látja az erdőt, az anyagtól a szellemet.

Másodszori születésünk példázata megtalálható a passióban, ami valójában életküldetésünk beteljesedésének bemutatása. A főszereplő aki az Egyhez visszafele elindult, az ítéletet végrehajtó egyetemes én, aki viszi a horizontalitást és a vertikalitást jelképező keresztet. Őt feszítik meg erre a kereszteződésre, ő támad fel és tér vissza az időből a középponti térbe. Beavató Mesterünk mutatta meg a példát: ha én meg tudtam tenni, ti is képesek vagytok rá. A mi feladatvállalásunk, a kereszteződések középpontjának megtalálása, önmagunkra találni és szeretetből áldozatot hozni a másik emberért. Amint Beavató Mesterünk vitte a kereszteződések szimbólumát, úgy visszük mi a másik embert a hátunkon, hogy majd kezünknél és lábunknál a szegekkel egy örök létre összeszegeljük magunkat, vagyis összetartozzunk az egyetemességben.. De csak akkor, ha azonossá és nem hasonlóvá válunk, ami azt is jelenti, hogy egymás keresztjét felváltva visszük. Hol ő visz engem, hol én viszem őt. Mert csak két egyetemes én tartozhat össze, olvadhat egybe. Az Egy egyetemességével való azonosság az emberrel kötött új szövetség.

Külső világunk megismeréséhez mindhárom énre szükségünk van, belső világunk megismerésére csak egyetemes énünkre. Értelmünk, egyetemes énünk által ismerhetjük meg a duális párok, mint a fent és a lent, a kint és a bent, a fény és az árnyék, a fehér és a fekete, a hideg és a meleg összetartozását. Külső világunk megismeréséhez testünkre és individuális énünkre van szükség. Az első látásmódunk szerint a világ részei összetartóznak, és csak ez a hierarchikus (hiero arché, vagyis szent őselv) szerinti összetartozás, a rend, a szabadság és az igazság a létező valóság, amit csak értelemmel lehet felfogni. A második látásmódunk szerint a világ a mennyiségek, a lineáris szerveződések halmaza, ahol mindennek kezdete és vége van, és csak az a valóság, ami ésszel, kézzel és szemmel belőle megismerhető. Így talán érthető, hogy a háromféle én miért értékeli másképp az objektív és a szubjektív világot, miért fogadja el az egyiket és tagadja a másikat. Amikor az objektív, szemmel nem látható, szubjektív valóságot az egyetemes én megismeri, akkor történik meg a megistenülés (a létbe, a térbe kerülés), a vertikalitásba való felemelkedés. Amikor pedig a szubjektív, az individuális én álomvilága ismeri meg az objektívet, akkor történik meg az anyagba (életbe, időbe, történetiségbe) süllyedés és a lélek önpusztítása. Az Egytől kapott szabad akaratunk gyakorlása, döntése, azon múlik, hogy a létező dualitásból melyiket választjuk. Melyik utat, a keskeny egyetemest vagy a széles anyagit? Énünk elpusztításáról vagy a szeretet és teremtés körkörösségébe kerülésünkről mi döntünk, mert az Egy ezt a kegyelmi ajándékot is nekünk adta.