60. Világosság

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/GnmI1F4bHGs, https://youtu.be/xj7Aa0WRyrg csatornán.  

Valamennyire bölcs gondolkodónak kell lenni ahhoz, hogy el tudjuk képzelni a világ hierarchikus (szent őselv szerinti) szerveződését, ahol a magasabb rendű létszerveződés alapja az alacsonyabb létszerveződésnek, hogy az egész nem a részek halmaza, összessége, hanem az egészben vannak a részek. Úgy, ahogy a hidegben benne van a meleg, a negatívumban a pozitívum, a nőben a férfi, a férfiban a nő, a fényben a sötétség , a sötétségben a fény és a sor folytatható. Ez világunk bináris, duális, poláris vagy kettős léte, egyrészt anyagi, másrészt szellemi. Világunk a párok, a kettősségek világa, a fent és a lent (kezdetben volt a föld és az ég) a hideg és a meleg, az objektum (tárgy) és a szubjektum (alany), az állítás és a tagadás kapcsolata. A kettő együtt alkotja az egy egységet. Ha meg tudjuk fogalmazni kétségeinket, ha felismerjük a kettősséget és az azok közötti kapcsolatokat, akkor jutunk el az egységre. Mi is e kettősség egységének a képviselői és megtestesítői vagyunk, akárcsak a többi természeti lény, illetve maga a természet is.

Amit kinyilatkoztatásnak, testet öltésnek, megnyilvánulásnak nevezünk az ennek a kettős egységnek, a közöttük levő kapcsolati hálózatoknak a megnyilvánulása, testet öltése, de csak azért, hogy a bizonyos érzékelési korlátok közé szorított érzékszerveinkkel mindezt megláthassuk, meghallhassuk vagy kézzel megfoghassuk. Ez lenne a dualitás kézzel fogható része, a másik felét pedig értelmünkkel foghatjuk fel. Az egység kettőssége mindig és mindenhol megnyilvánul, kinyilatkozódik, ki-árad, körkörösen örvénylik és hullámozva mozog, úgy a vertikális, mint a horizontális síkokban. A látható és érzékelhető kettős mozgás mindig időben van, a történetiségben, illetve az idő párjában a fényben. Habár a hullámzás és körkörösség időben van, semmilyen változást nem szenved, mert képes önmagát mindig újrateremteni, önkorrekciót végrehajtani. Ez az egyetlen egy egység alkotja a mindenséget, a fent ( a teret) és ennek párját, a lent (az időt), biblikus nyelven, a mennyet és a földet. Ez a kettősség, dualitás, az egységes rend. A rend az összetevők kapcsolatának rendezettsége. Akik ezt a rendet nem ismerik fel, azok részére marad a kettősség egyik vagy másik elemének, az anyagnak vagy a szellemnek a rendetlensége. Aki fejlődésről és haladásról beszélnek, azok erről a rendetlenségről,  a rendezetlenségről, a partikulárisról és az ellentétekről szólnak. A valóságban nincs sem anyagi, sem szellemi fejlődés. Az anyag ugyanis csak átalakul, tartalmát, külső és /vagy belső tulajdonságait megváltoztatja, ezért hol látható anyagként, hol pedig nem látható energiaként jelentkezik, illetve átalakul. De a szellem sem változik, mert akkor nem lenne továbbá szellem, nem lenne egyetemes, hanem lefokozott partikuláris. Hasonló módon nem beszelhetünk visszafejlődésről sem.

A rendben tehát nincs fejlődés, és nem is kell a fejlődés, mert akkor nem lenne rend, hanem rendetlenség, vagy más néven rendszer, ami nem más, mint a kapcsolati hálózatok rendezetlensége. A rendszert mindig az ember alkotja, a rendet pedig felülről ingyen kapja. A rendszer elromlik, hulladékot termel és mindig külső behatásra tud csak működni. A rend önmagától működik, mert az összetevők mindig a hálózatban a helyükön vannak, és ha szükség van rá, önrendelkezésükből adódóan képesek önmagukat kijavítani. Aki fejlődéselméletekről, fejlődő rendszerekről beszél, zsákutcában jár, ahonnan csak egy módon lehet kijutni, ha az ember visszafordul oda, ahonnan elindult és egy másik utcában újrakezdi. A kinyilatkoztatás, a kiáradás tehát mindig párokban történik. A pár maga a kinyilatkoztatás, ugyanis nincs „értelme” az önmagában való megjelenésnek, kiáradásnak, mert akkor a hullámzás, a körforgás épsége, ami a rend, az egyensúly megsérül, ahogy mondani szoktuk, felborul a rend vagy kibillen a mérleg nyelve.

A rend, a kettősség kinyilatkoztatását részben megtaláljuk a keleti szentkönyvekben, pl. a Védákban, az értelem általi tudás megszerzését támogatóknál pl. Alexandriai Kelemennél, Európában a sztoikusoknál pl. Marcus Aureliusnál, Senecánál, Epiktétosznál és az újplatonikusoknál (pl. Plotinosznál) is. A Védák például az egység elérését három fokozatban vélik megtalálni, úgymint a lélek kettősségének felismerése (egyetemes én és individuális én), az érzékelés és a racionális ész általi gondolkodás leépítése (az individuális én háttérbe szorítása) és a rend extázisának, katarzisának, az egyetemességnek megtapasztalása (az egyetemes én előtérbe kerülése). A sztoikusok szerint a teremtés a fény/a tűz megjelenésével kezdődött. A kozmoszban rend uralkodik és az ember természetes része ennek a rendnek. Továbbá, az élet célja az egyetemes lelki állapot, a nyugalom elérése és a szenvedélymentesség. Az értelmes tudás megszerzését támogatók szerint az ember önmaga megismerése által elérheti az egyetemes én lelki állapotot, a szellemi világot. Elítélik az anyagi világot, mivel itt nem érhető el a lélek teljessége, tökéletessége és egyetemessége. Az Alexandriából kiinduló újplatonista gondolkodás szerint az egyetemesség részét képező embernek megvan a képessége és hajlama arra, hogy a kinyilatkoztatásban részt vegyen. Ez a részvétel az egyetemességhez, a rend(hez)be való visszatérés, ami az érzéki világ fölötti állapot elérésének feltétele. Ebben az állapotában az egyetemes én (szellem) megszabadult a testre, a racionális észre jellemző gondolkodástól, mert ez már az alany és a tárgy kettősségét tételezné föl. Továbbá, a szellem nem tevékeny, mert ez az elért egységes állapot (rend) megbontását jelentené. A lélek transzcendenciája (lényege) kizár minden szubsztanciát (lényegtelent) és eléri a fényességet. Így megtisztultságában meg tud nyilatkozni, egyetemességéről tanúságot tud tenni.

Az egyetemesség, a rend, a kettősség tehát, másolatokban, kópiákban, párokban nyilvánul meg, akárcsak a gének párjai, amiket alléleknek neveztek el. De hasonló mondható a fizikai anyagról és anti-anyagról is. A teremtés első anyagi párja a fény és az idő volt. Évszázadokon keresztül a különböző keleti, majd később a nyugati hagyományokban is a fény képviselte az értelmet pl. a nyugati világban az aranykorona, az apostolok és szentek feje fölötti aura. Ezen értelemmel megáldott embereknek az volt a feladatuk, hogy a többi ember életébe fényt (tudást, szellemi értelmet) vigyenek, a fényt másokra is kisugározzák. A fény önmagában is kettős, mivel a pozitív, zárt, megkötött, ezért nem látható fénynek van negatív fénye, vagyis látható, anyagi, mérhető fénye. Akár a fényképnek van negatív másolata, ahol a kontúr, a szélesség és a hossz megjelenik. A rend, az egyetemesség valódi oldala, ahol a pozitív fény megnyilvánul. Amit mi földi életünkben látunk az a másolat, a negatív fény, a valódi vetülete, akár az is mondható, hogy árnyéka. Biblikus nyelven szólva a földi élet, az árnyékvilág. De az idő is kettős, ugyanis van egy földi időnk, amit az óra mutatójával, számlálójával mérünk, ez a kronosz, és van a létben levő állandó, nem mérhető, ezért örök idő, a kairosz. Az ember kettős lelke e kettősségeknek pontos leképződése, egyrészt az eredeti, a létben levő egyetemes és értelmes énje, másrészt annak másolata, az értelmetlen, az életben levő individuális énje.

A világ teremtésének egy másik elfogadható verziója szerint az anyag mindig is létezett, és amit teremtésnek nevezünk, az nem más, mint a már létező anyag szellem általi megnyilvánulása, elmozdulása, mozgásba lendülése. Szellem nélkül nincs mozgásba lendülés. Nem véletlenül mondja Aquinói Tamás, hogy „Isten az első mozgató”. De mi a változásban, a mozgásban levő anyag és szellem célja? Semmi más, mint a folyamatos átalakulás. A szellem célja, hogy a teremtés, a megnyilvánulás, a megtestesülés létrejöjjön, az anyag célja pedig, hogy a teremtést, a megnyilvánulást fent tartsa, de nem öncélúan, hanem azért, hogy a szellem léte, vagyis a létezés biztosítva legyen. Így a szellem az eszencia (lényeg), az anyag pedig a szellemet kiszolgáló szubsztancia (létezés). Talán érthető, hogy az élet (anyagi világ, idő) célja a lét (szellemi világ, tér), a lét célja pedig az élet fenntartása, illetve, hogy az életben megjelenjen a lét. A teremtés tehát a duális párok megjelenése, vagy pontosabban a duális (anyag és szellem) közötti kapcsolatok kialakulása. A teremtésben az anyag a szellem által és a szellem az anyag által nyilvánul meg. A dualitás fraktál tulajdonsága alapján pedig egyik anyag a másik anyaggal kapcsolódva is megnyilvánul, és az egyik szellem pl. az ember egyetemes énje a másik szelemmel pl. az Eggyel kapcsolatosan is megnyilvánul. Ezt a kapcsolatot nevezzük ok és okozati összefüggésnek, ahol az okból okozat lesz és az okozatból ok, mivel az ok és okozat körforgásban, mozgásban van. Az ember szellemi terén ez az Egybe való beolvadás., az anyag területén az egyik anyagnak egy másik anyaggá alakulása vagy az anyagnak energiává és az energiának anyaggá változását jelenti. A változásban, a kapcsolódásokban az is benne van, hogy egy okból több okozat is keletkezik, illetve több okozatból egy ok. A kisebb vagy nagyobb ciklusok jellemzője az is, hogy a visszatérés és a kiindulás mindig ugyan oda történik. A teremtés körkörös mozgást, hullámzást, pulzálást, kapcsolódások létrejöttét és felbomlását jelenti.

A rendhez, az egyetemességhez való visszatérésünket, életünk értelmét, pozitívumát a pozitív fényben, az örök idők elérésével, egyetemes énünk által valósíthatjuk meg. Ezt az életre szóló feladatot, önmagunk tehát egyetemességünk megismeréséhez szükséges tudás megszerzését nevezzük beavatásnak. Mindannyian másolatok és egyben eredetiek vagyunk. Rajtunk múlik, hogy szabad akaratunk, választásunk, döntésünk szerint a másolatnak vagy az eredetinek tulajdonítunk elsőbbséget, hogy az árnyékból fényességet, az álomból valóságot alkossunk vagy maradunk a sötétségben. A szellemi beavatást, akár misztikus belső tudásnak is nevezhetjük. Azok, akik álmisztikus, külső tudással próbálnak egyetemes tudásra szert tenni, azok anyagi beavatást végeznek, akár a szabadkőművesek. Azért mondják magukat szabadnak, mert már nem rendelkeznek a rend felismerésének tudásával, hanem szabadon garázdálkodnak és farizeus módon folyamatosan manipulálnak és hatalomra törekednek.

A beavatásban arra törekszünk, hogy a rendet, az egyetemességet, a valóságot meg tudjuk fogalmazni, majd le tudjuk képezni, vagyis a fentit le tudjuk hozni a földre. Ez a leképezés történhet első lépésként például a képekben való gondolkodás által (nem racionális gondolkodással), képzetek, elgondolások, ideák szerint, az értelmes lehetőségek, magyarázatok feltárásával. A magyarázatok, az értelmezések a rendnek, a valóságnak csak megközelítésére alkalmasak és nem azok pontos leírására, megfogalmazására. Ez a közvetett megközelítés nevezhető felébredésnek, amikor a lenti világ másolatait először érzékszerveinkkel, érzelmünkkel tapasztaljuk meg, majd azokat lelki és szellemi értelmünkkel tovább alakítjuk, formázzuk. Célunk, hogy a feldolgozás, formázás minél hűebben adja vissza az itteni másolat kapcsolatát az ottani valósággal. A minta minél pontosabb legyen, lehetőleg olyan, mint az eredeti. Az alkotott fogalmak, képek, magyarázatok a kisugárzott és szétszóródó fény negatív megjelenését értelmezik, amelyek el kell, hogy vezessenek bennünket a fény pozitív megjelenéséhez, a valósághoz. Egyetemes énünkben a valóság megismerése utáni vágy benne van, és rajtunk múlik, hogy ezt a vágyat kielégítjük-e, vagy sem. A visszatérés magasabb, immár közvetlen fokozata a beavatás, amelyről egy másik bejegyzésben szólunk. Most csak annyit, hogy ahol nincs felébredés és beavatás, ott az élet hedonista, anyagba süllyedt és nyomorúságos. Mindig két út van előttünk, mindig döntenünk kell: vagy vállaljuk a ránk bízott feladatokat és akkor sikerül az egyetemesség, a rend megértése vagy nem vállaljuk a feladatokat, és akkor önmagunkról mondunk le.