59. Nem sikerült kísérlet

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/AV5G2uFxLr4 csatornán.

Amikor a tridenti zsinat(1545-1563) meghatározta a hét fő bűnt, tulajdonképpen az individuális én eltévelyedéseit szerette volna korlátozni. Eredetileg nyolc emberi magatartásformáról volt szó, amelyet a háromszázas években élő gnosztikus Evagriosz Pontikosz logiszmoszoknak nevezett (nem összetéveszteni a pszichológia által ismert lelki betegségekkel). Később egyiket, a reményvesztettséget lecserélték az irigységgel, majd törölték a kevélységet és maradt a lélek hétféle téves megnyilvánulása. Amit a zsinat elfelejtett, hogy a léleknek ezen megnyilvánulásai, akárcsak a többiek is az öntudat növelésével, Beavató Mesterünk egyetemességre való tanításaival kezelhetők és nem biztos, hogy kezelhetetlen főbűnné kellett volna nyilvánítani őket, majd rájuk alapozni a morális magatartások nagy részét. Amit azóta sem sikerült kezelni, azok a következők:

a) falánkság, torkosság vagy életéhség (gula): mindenből minél többet, enni, inni, utazni, bulizni, mert az élet után nincs semmi. Használjunk ki mindent most, mert, akárcsak a régi szövetségben, holnap nincsen. Másképp mondva éljünk a mának, carpe diem, pedig ez is helyesen azt jelenti, hogy élj  a mában. Az életéhség nem más, mint mértéktelenség, az anyag és a szellem közötti egyensúlytartás elvesztése, anyagba süllyedettség. A kielégített életéhséget jólétnek is szokták nevezni, igazából pedig rossz létet jelent, mivel nem szolgálja a létbe jutást. Épp ellenkezőleg. A lét elérése mindenki számára kirótt feladat, ezért se nem jó, se nem rossz. Így, ha valaki jóléti társadalomról beszél, az az anyagias, lusta és kényelmes társadalomról szól. Az életéhség, a kényelem a szellemi egyensúly megtartásának, a mértékletességnek és az önzetlenségnek gyakorlásával kezelhető.

b) fösvénység (avaritia vagy filargüria): ugyancsak az anyaghoz, a kényelemhez kapcsolódó negatív viselkedési forma, igazából önzés. A falánkság, az életéhség testvére, mert amim van, abból nem adok a másiknak, vagy ha adok, akkor keveset, hogy nekem több maradjon. A fösvénység mennyiségi birtoklási vágy, ezért egyben mértéktelenség is. Továbbá, folyamatos ragaszkodást, kötödést is jelent valamihez vagy valakihez. Ha fösvények vagyunk nem ismertük fel, hogy az Egy mindent a rendelkezésünkre bocsátott, hogy életünkben megtalálhassuk a létet, a visszafele vezető utat és azon elinduljunk. Tudatlanságunkban mégis elvétjük és összezavarjuk a célt (lét) és a hozzá való eszközt (élet). Olyant akarunk birtokolni, ami nem a miénk. Nem tudjuk, hogy mindent kölcsönbe kaptunk, beleértve családunkat és gyermekeinket is. Az anyagnak túlzott birtoklási vágya oda vezethet minket, hogy képesek leszünk azonosulni a vággyal, így pedig a vágy rabjává és szolgájává válunk. A fösvénység egyben külső kincsvadászat is, pedig az igazi értékek bennünk vannak. Az anyagi kincsek fölött vannak a szellemi kincsek, ami a valódi gazdagság. Ha rátalálunk, nem tudjuk elveszíteni, hanem arra törekszünk majd, hogy másoknak is adjunk belőle. Minél többet adunk, annál több lesz nekünk. A fösvénység mértékletességgel és önzetlenséggel kezelhető.

c) túlzott nemi vágy/bujaság (luxuria): mértéktelenség, amely akkor fordul elő, ha az ember összetéveszti a biológiai szaporulatot szolgáló nemiségét testi vágyaival. A nemi vágy normális emberi tulajdonság, nélküle nem lenne fogantatás, szülés és ember sem. Mégis azok, akik nem ismerik fel magukban a fél embert (nőt vagy férfit) jelentkezik a kielégítetlen együvé tartozás utáni vágy, a testiség. A szellemi ember könnyen megtalálja a másik felét, ahogy mondani szokás a párját, illetve ha már elindult a beavatás útján, akár le is tud mondani róla, mivel magában érzi és tudja a másik fél embert. A túlzott nemi vágynak tulajdonítható, hogy a nemiségből üzlet lett, elferdülés, célvesztettség, amikor a férfiból hím lett, a nőből pedig nőstény. Testiség, állatias viselkedés, érzéki tobzódás, vagyis érzelgős értelmetlenség. A túlzott nemi vágy ellentéte a szüzesség vagy tisztaság, ami szeretettel érhető el. A szüzesség normalitást jelent, de nem jelent teljes lemondást, mert arról az ember nem tud lemondani, akit szeret és csak szeretet által ismerhető meg a másik fél ember. Akit szeretek azt ismerem, és akit ismerek, azt szeretem. Az ismeret az önmagam általi megismerést jelenti, amikor a másik fél emberben a kis istent keressem és találom meg. Az egyik fél ember keresi a kapcsolatot a másik fél emberrel és nem akarja őt birtokolni. Nem a birtoklás a fontos, hanem a lelkek egymásra találása, az emberi egység, a teljesség betöltése. Eljutni oda, hogy amikor egymást megismerik, nem ketten vannak, hanem hárman. Ezen a ponton már nincsen bujaság, hanem kölcsönös tisztelet, feloldódás, amit tanítással el lehet érni. Érdemes megjegyezni, hogy a túlzott nemi vágy (a túlzás mértéke nincs megadva) vezetett oda, hogy az egyház a nemiséget a testhez kötötte, a testet pedig a bűnhöz. Ezzel a téves hozzáállással sikerült az intézményesített egyháznak a keresztények számát drasztikusan csökkenteni. Ellenpéldaként szolgál a muszlim vallást gyakorlók egyre növekvő száma (látjuk a 21. század eleji manipulatív vándoroltatást, tömegmozgatást), ahol a tiszta nemiség erénynek számít és egyben vallási feladat is.

A XX-ik században már eljutottuk oda, hogy egyes országok nyilvántartásában már nem csak nők és férfiak léteznek, hanem közös vagy köztes neműek is, mert a puha és kényelmes liberalizmusban megengedik, hogy mindenki maga dönthesse el, hogy hová akar tartozni (gender). Vajon ez a köztes neműség milyen bűnnek számított volna a még normális a XVI-ik században? Az ilyen emberek hogyan fogják túlzott nemi vágyukat csillapítani, amikor ők döntik el, hogy a hét melyik napján milyen nemet viseljenek? Itt nincsen már szó túlzott nemi vágyról, csak testiségről elkorcsosulásról, állatias viselkedésről, illetve olyan emberekről, akik az emberpiacon tárgyként, a gépezet alkatrészeként eladhatók és megvásárolhatók. A túlzott nemiség mértékletességgel és tudatos szeretettel gyógyítható.

d) düh, harag vagy türelmetlenség (ira): egyensúlytalan lelki állapot, ahol saját igazságunkat illetve rendetlenségünket fejezzük ki. Tudnunk kellene, hogy csak az Egynek van igazsága, az embernek leginkább csak bizonyossága van. A bizonyosság, a bizonyíthatóság időben van, az igazság pedig a térben. Földi igazságról beszélni értelmetlen, pláne intézményesített keretek között. Az individuális én önös igazsága mellett a türelmetlenség és a kapcsolódó düh az idő be nem teljesedését, vagyis az elfecsérelt időt is jelenti. A szellemi ember nem türelmetlen és nem dühös mivel tudja, hogy minden akkor fog beteljesedni, amikor annak eljön az ideje. Tudja, hogy az emberi élet ritmusra van teremtve és nem ütemre. A türelem a várakozás szükségességének elfogadása, annak megértése, hogy az időnek meg kell „érnie” vagyis el kell jönnie. A ritmus azt is jelenti, hogy felismerjük a természeti és az emberi egyetemes rendet, majd tudatosítjuk magunkban azt, hogy ennek a rendnek részesei vagyunk, és végül azt, hogy a mi feladatunk a rendteremtés. Akik ezt felismerik, már nem dühösek. A düh ugyancsak mértéktelenség és egyensúly hiány az anyagi világ és a szellemi között. Forrása a haragnak és az emésztő gyűlöletnek, amely lelki éretlenségre vall. A düh türelemmel, megbocsátással, a másik ember megértésével, segítő készséggel, alázattal, szelídséggel, szeretettel, irgalmassággal és könyörületességgel kezelhető.

e) szomorúság/irigység (invidia):, anyagiasság, amely kapcsolódik a fösvénységhez és falánksághoz (életéhséghez), kényelemhez, amikor attól vagyunk szomorúak, hogy nem tudtunk eléggé sokat enni vagy inni, bulizni, utazni, anyagi javakat gyűjteni és birtokolni. Esetleg hatalmaskodni a másik ember felett. A szomorúság is elferdülés az egyetemességtől, egyensúlytalanság az anyag és a szellem között, továbbá szeretetlenség, amely leggyakrabban akkor jelentkezik, amikor önmagunkra hagyatva tanácstalannak érezzük magunkat. A szellemi ember nem szomorú, mert tudja, hogy soha nincs egyedül, mert az Eggyel ketten vannak. Ő az aki, mindig megkeresi a mindennapi apró örömeket is, aki folyamatosan azon „dolgozik” gondolatban – szóban és cselekedetben, hogy elvégezve a rá bízott feladatokat és képes arra, hogy a kis örömökből boldogságot kovácsoljon. A boldogság létállapot, amelyet akkor tapasztalunk meg, ha már az Egyhez visszafele vezető úton vagyunk. A szomorúság jó kedéllyel, bizalommal, hiánytalansággal, megérkezettséggel, szeretettel, nyugalommal és csenddel kezelhető.

f) elkeseredettség/reményvesztettség/restség (acedia): kapcsolódik az irigységhez továbbá bizonytalanságot, magányos egyedüllétet, kényelmet is jelent. Reményvesztetté akkor válunk, ha nem ismerjük fel, hogy az Egy képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve és soha sem vagyunk egyedül. A remény valaminek a várása, a beteljesedés utáni vágyakozás. Ha a vágyakozás célja az Egy, az üdvözülés illetve a színről színre látás, akkor már is van az embernek mit remélnie, mert látja az elvégzendő feladatokat. Az Egy mindent a rendelkezésünkre adott, hogy az egyetlen feladatot, a visszatérést elvégezhessük. Kaptunk életet, férjet, feleséget, gyerekeket, unokákat, szeretetet, természetet, szakralitásokat, teret és időt hozzá. Mivel az Egy hasonmásai vagyunk, nekünk is feladatunk, hogy kis istenként, Beavató Mesterünk példája mentén teremtsünk, megfeszüljünk, megváltsuk és feltámadjunk. Ha ezen feladatok tudatában vagyunk, akkor nem lehetünk elkeseredettek. Szellemi emberként azt is tudjuk, hogy ennek a világnak nincs vége, és ha vége is lenne, kezdődik egy másik. Mert a küszöb átlépése, egy új kezdetet jelent. Ha becsukunk egy ajtó, akkor nyílik ki a másik. A reményvesztettséget a bizalom növelésével, jókedvvel, örömteliséggel, derűvel, szeretettel, vigasztalással, felemelkedettséggel lehet kezelni.

g) kevélység ( superbia): önösség, amikor az ember „csak magának kapar”. Ez is az individuális én azon megnyilvánulásai közé tartozik, amikor az univerzális énnel szemben fölényben van, akár a túlzott anyagiasság, a tudatlanság, gőgösség, hivalkodás, sértődékenység, elbizakodottság vagy az önismeret hiány eseteiben. A kevély, anyagba süllyedett ember részére csak élet van, csak ma van, holnap már nincs. Ebben hasonlít a falánksághoz. A kevélység a mások feladatát magára vállaló feltétel nélkül szeretet és az alázat gyakorlásával kezelhető.

Közelebbről megvizsgálva az individuális én ezen megnyilvánulásainak, az egyház szerinti „bűnöknek” a forrása, az egyetemes én, a szeretet hiánya, illetve az a ferdén látás, kancsalság, amit tudatlanságnak vagy egyszerűen butaságnak nevezünk. Felmerül a kérdés, hogy amikor megalkották a hét főbűnt, miért feledkeztek meg az ember egyetemességéről, arról a szeretetről, amelyet Beavató Mesterünk tanított, még pontosabban a tanításokról? Az individuális énnek számos olyan további megnyilvánulási formái vannak, amelyeket nem nyilvánítottak bűnnek pl. hazugság, felelőtlenség, rágalmazás stb., és amelyek hasonló vagy talán „súlyosabb vétkek” mint a dogmatikus hét eltévelyedés. Eltévelyedésünk tudatlanságunkból adódik, tudatlanságunk pedig alacsony tudatosságunkból. Tudatosságunk az önmagunkról, egyetemességünkről való tudást jelenti. Érthető tehát, hogy tudatlanságunk, vagy vallási nyelven bűnünk, abból adódik, hogy nincs egyetemes tudatunk. Ha tudatlanságunkról a bűnről lemondunk, még nem oldottunk meg semmit, mert a lemondással még nem építjük fel a visszafele vezető utat. Azzal például, hogy lemondok egy ház építéséről, attól még nem lesz házam. Házam akkor lesz, ha alapot rakok, és az alapra helyezem a téglákat, majd a tetőt. A megtartóztatás, a lemondás ugyan segít a hétköznapi életben, a közösségi életben, viszont a visszafele vezető úthoz, az üdvözüléshez vagy az Egynek színről-színre látásához kevés. A hét főbűntől való megtartóztatás, lemondás azért nem található meg az örömhírben, a tanításban, mert az örömhír nem a bűntelenségről, az erkölcsről, az individuális énről szól, hanem az egyetemes énről. Ennek ellenére több évszázada már kidolgozták a hét fő bűn ellensúlyozására a hét fő erényt, mint a hit, remény és szeretet, valamint az igazságosság, az okosság, a mértékletesség és a lelki erő gyakorlását. Mások a hét főbún ellen a lélekhez (az egyetemes énhez) kapcsolódó erények gyakorlásáról szólnak, mint a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.  

Az eltévelyedéshez, célvesztettséghez, irányváltáshoz, a visszafelé vezető útról való letéréshez tartozik az ördögi, a diabolos fogalom is, amely mindazon gondolatokat, kimondott szavakat és cselekedeteket jelenti, amelyek az embert az Eggyel szemben meghasonulásra késztetik. Másképp mondva, a diabol állapotában az ember lemond a benne levő kis istenről és lesz individuális. A Paradicsomi Ádám és Éva jelenet is arról szól, hogy az ember a csábítás által, hogyan mond le egyetemességéről, az Eggyel való egységről. Ördögi praktikának mondható tehát mindaz, ami az Egy és az ember közé áll, legyen az világnézet, filozófia, tudomány vagy vallás. Mindezek az embert nem abban segítik, hogy az Egyhez visszavezető utat megtalálja, és rajta járva, azt folyamatosan építse, hanem abban, hogy könnyíteni próbáljanak az „élet terhein”. A diabolos szóval rokon értelmű a héber shatan szó, amelyet helyesen mindazon esetekben használunk, amikor az individuális én akadályozza az embert az univerzális énné válás folyamatában, a visszatérésben, abban, hogy az Egy képe és hasonlatossága legyen.