61. A hatalom három embere

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/YjBZJn_ME-s, https://youtu.be/B2CFlCOx5AY csatornán. 

A hatalom mindig arra törekedett, hogy az Egy és az ember közé akadályokat állítson, társadalmi szinten leginkább a világszemléletekkel, ideológiákkal, vallásokkal, az egyén szintjén pedig a lelkiismeret problémáit kezelni nem képes pszichológiával. Világszemlélet például az ikertestvér szocializmus és kapitalizmus, ma pedig ezek hatalmi utóda, a globalizmus, amelyik ugyanannak a hazugságrendszernek, irracionális tevékenységnek kivetülése. Egyik sem a valós létet hirdette és hirdeti, hanem a hamisat. A hazug világnézetek fenntartói közé tartoznak a kormánypolitikák, a pénzintézetek és a stratégiai fegyverként szolgáló médiumok, valamint a manipuláló láthatatlan kéz is. A hazugság abban rejlik, hogy összemossák az élet szerepét a létbe való érkezéssel. Leginkább arról feledkeznek meg, hogy az élet a létre való felkészülést szolgálja, ezért azt megfordítják, és az anyagot helyezik a szellem fölé. Ez a hazug ál-lét, a korrupt léttudat, amely a valóság felől hiteles értesülést nem ad. A hatalmi apparátus kialakította a maga embertípusát is, mint amilyen a komolytalan, a komédiás és a játékos ember.

Általában ott szoktunk hibázni, amikor a komolytalan embert komolyan vesszük. A komolytalan ember nem az, akit én nem veszek komolyan, hanem, aki önmagát sem veszi komolyan, aki a mindenkori korrupcióhoz alkalmazkodik, és azt kiszolgálja, legalábbis barátkozik vele. A komolytalanság nem alkalmi viselkedés, hanem mivel beválik, állandósul, ami nem bizonyítható, de bevallható lenne, mert a lelkiismeret tud róla. Az egyszeri komolytalanság, biblikus nyelven szólva bocsánatos bűnnek számít, legalábbis, ha ezzel az ember az élet nehézségein próbált könnyíteni. Ha viszont a komolytalanság állandósul és hétköznapi viselkedéssé fajul, akkor művelője az életet meghazudja, önmagát és másokat is áltat. A komolytalan nem szerez tudomást a hazugságról, számára a hazugság a normális, a valódi. A kommunizmusban rengeteg ilyen példát lehetett találni. Második emberünk a komédiás, aki felfokozott hazugságban él és nem azért tesz így, hogy életének igazságát megmentse, hanem azért, hogy az igazság látszatát fenntartsa valamint azt is, hogy minden rendben van. A komédiás az, aki alkalmazkodik. Ő nem az életet hamisítja meg, mint a komolytalan, hanem védekező rendszert épít ki az elhazudott élet igazolására. Emberünknek, ha sikerül mikrofonhoz jutni, esetleg TV-ben szerepelni, akkor tömegekben képes a védekező mechanizmust kialakítani. A komédia nem azon alapszik, hogy a társadalomnak és önmagának hazudik, hanem hogy e hazugságnak igazságjelleget tulajdonít. A hazudozás abban a hitben történik, hogy az élet igazságait meg kell védeni, de tulajdonképpen folyamatosan a manipuláló gépezet hazugságát erősíti meg. Farizeuság és komédia, amikor az elhazudott életet valódinak mutatják be.

Harmadik emberünk a legérdekesebb. Ő a játékos, akinek játék a világ, a tér és az idő, és benne a szakrális ember. Ő a gyermek, a szellemi kiskorú, akitől, ha elveszik a játékot (a szakralitásokat, mint a teret, az időt, az embert) toporzékol és ordít, sír vagy valamit összetör. A játékos korrupt és igényes. Komolytalansága odáig terjed, hogy mindennel és mindenkivel szeret játszani, számára az élet is csak játék. A játék lényege, hogy az élet nem kötelez semmire, és az életnek nincs következménye. Csak semmi rendbetétel, semmi részvétel a szeretet körforgásában. Az életet ki kell használni, ki kell élvezni, de úgy, hogy ebben az élvezetben a másik ne vegye észre, hogy őt kihasználom. Az élet számára nem szakralitás. Ő a mindenkori rendszert kiszolgáló konformista, a virtuóz játékos, a könnyed, az immorális és ínyenc, aki szeret a fehér asztal mellett üldögélni és egymagában enni. Valójában mohó, akinek a nyalakodás jelenti az aszkézist, aki azzal hízeleg magának, hogy ízlése van, pedig csak önző, hisztériás és hiú. A valódi éberség, ami a szeretet, hiányzik belőle. Amiről nem akar tudomást venni, és amit tudatosan elkerül, azok a dolgok, amelyek megakadályozzák az élet élvezetében és a játékban. Élvezni kell éspedig mindent és mindenkit, mert minden ő róla szól, és minden ő érte van. Amolyan kis diktátor, de aki fél és reszket. Pedig, amitől fél, azt kellene, komolyan vegye. Másról nem lehet vele beszélni, mint a legfrissebb vagy valamikori élményeiről. Neki nem a szép kell, hanem a kellemes. Nem az igazi, hanem a hamis. Szereti a tükröt, a reflexiót, ahol, és amiben önmagát láthatja, ha őt kiszolgálják. Irtózik mindattól, ami véglegesen megváltoztathatja a játék menetét.

A játékos világképe a jellegzetesen összezavart kép, akárcsak egy értelmetlen és jellegtelen alkotás. Fel sem fogja, hogy nincs szabadsága, mert önmagát saját ketrecébe zárta, de csak azért, hogy önmaga körül forogjon, hogy másokat onnan kizárjon, hogy mindig ő legyen a középpontban. A lét számára nem létezik. Önkényes, aki a dolgokat elvicceli, amolyan komolytalan komédiás, aki például nem tud apa, nagyapa és férj lenni. Önzésében nem vállalja fel az élet feladatait, és mindig ott van, ahol a könnyebb. Ő az alvajáró, élete pedig ál-egzisztencia, vagyis hazugság. A komolytalanra, a komédiásra és a játékosra is a magas individuális én jellemző, amely nem teszi lehetővé, hogy univerzális énjükre odafigyeljenek, ahol igazak lehetnének és igazként tudnának élni, vagyis úgy, hogy amit kimondanak, azt cselekszik, és amit cselekszenek, azt gondolják. Mivel nem látják, az élet valódi oldalát nem tudnak normálisak, életművészek, alkotók lenni. Eltévelyedéseinkben, az arany középútról való letérésünkben mindannyian kicsit komolytalanok, komédiások és játékosok vagyunk, de mindenkinek megadatott a lehetőség, hogy tudatossága szerint a mértéket betartva és szabadságát megtalálva visszataláljon a rendbe, a valóságba.