54. Hol itt a ráció?

 A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/Wk09E4-qcHg, https://youtu.be/fpuLGb0K9cY csatornán.  

Ha csak ésszerűen, racionálisan, vagyis értelem nélkül gondolkodunk és világnézetek szerint élünk - amit ma leginkább a médiumok által sugallt mainstreamnek neveznek-, akkor azon embertömeghez csatlakozunk, akik a létet meghazudják, mivel anyagban gondolkodva kizárólag a földi életre koncentrálnak. A tömegember elfogadja a világnézeteket, a hatalmaskodást, a médiumok által gerjesztett és fenntartott butaságokat, a a demokratikus rabszolgaságot. Szerinte csak az létezik, ami kézzel fogható és szemmel látható. Ami az anyagon kívül van, az egyszerűen nincs. A racionalista tömegember materialista, aki az élet határán túli tudásra, a metafizikai lét felfogására nem alkalmas. Képes lenne rá, de nem erre tanították, hanem épp az ellenkezőjére. A tagadásra. Mivel csak anyagban gondolkodik, könnyen és biztosan mozog a külső megtapasztalás területén, ezért a belsőt is, - ha egyáltalán foglalkozik vele- külsőként értelmezi. A racionalitásnak, kognitív tudásnak nincs mélysége és nincs személyessége,- ellenben van egyénisége, individualitása- bármit is mondanak neki az igaz és normális emberről nem érdekli őt. Mindkét tulajdonság, a racionális és az értelmes is mindenkiben megvan. Rajtunk múlik, hogy melyik „énünk” szerint élünk, illetve melyik a vezető „én”. Ha közömbösek, személytelenek és tényszerűek vagyunk, akkor az individuális énünk vezet és háttérbe szorul az egyetemes énünk. Amit gondolunk, kimondunk és teszünk, abban nem az Egy rendje nyilatkozik meg, hanem egy pedáns, mennyiségi rendszer. Ez a paradox helyzet egyéni válságunk oka, amelybe minket a szellemtelen tudás és a hatalomszerzési őrület belesodort.

Ma az ész, a racionalitás, az individualitás, a dualitás sötét része, az éjszaka megelőzte a lélek értelmességét, egyetemességét, a dualitás fényes részét, a nappalt. A rész, a partikuláris megelőzte az egészet. Fontos lett, hogy a részek összege adja az egészet (mennyiség), és nem a részek hordozzák az egészet (minőség), pedig a hologram összes darabjában is benne van az egész. A racionalitás az, amely a tudást hatalommá konvertálja, apparátusával a hatalmat gyakoroltatja és a válságot fenntartja. A ráció a válságot nem képes feloldani, mert ő a válság forrása. A mennyiség kizárja a bölcsességet, a metafizikát. Ha racionális gondolkodásuk a vezérlő énünk, akkor szellemileg vakok vagyunk, a sötétben járunk és kitartunk az alacsonyabb szintű tudás mellett, amely mindig a rohanásra, loholásra, hatalmaskodásra késztet, amikor fenntartások nélkül minden erőnkkel rávetjük magunkat arra, amit el akarunk érni. Fokozatos készenlétben vagyunk és állandóan cselekedni szeretnénk. Majdnem felfoghatatlan ez a tömeghisztéria, a racionalitás okozta anyagba süllyedés, az eltévelyedés, alvajárás, vakság, rohanás, dúlás, öncsonkítás, amikor állandóan a prédára lesünk. De van egy egyszerű magyarázat: így könnyebb. Akik az „élet” könnyítését szívesen vállalják azok elsősorban a vallások és a tudomány.

Racionális magatartásunk akkor csúcsosodik ki, amikor épp az aktuális eszmény, világnézet, hatalmi érdek szerint viselkedünk, cselekszünk. Mivel racionális viselkedésünk nem állandó, gyakran képesek vagyunk rögtönözni is. Opportunistaként rögtönözni tudunk az üzleti életben, a politikában, a művészetben, bárhol, mert nincs fix pontunk (önmagunk, a fent és lent kereszteződésének középpontja), amihez ragaszkodunk. Mindent külsőként kezelünk, így önmagunkat (belső énünket) kivonjuk a cselekvésből. Szeretjük kivenni részünket mindenből, életéhségünket csillapítani, kihasználni a helyzeteket, vagyis igyekszünk aktuálisak és sikeresek lenni. Azon karakterű emberek, akiknél az individuális én dominál ezerszámra tenyésznek a nagyvárosokban, legyenek diplomaták, művészek, orvosok, újságírók, politikusok, bankárok, katonák, tanárok, papok, tudósok, akiknek az élet csupa kaland és nem szentség. Ők az életen átutazó turisták, akik nem az életben vannak, hanem azon kívül. Ha az anyagi, kiszámítható és pontos racionalitáson és a manipulált világnézeteken túl akarjuk tenni magunkat, akkor a legmagasabb szellemi fokozatra, az Egy közelségére kell törekednünk, befele kell fordulnunk és vissza kell térnünk az alapállásba, a kiindulási és érkezési pontba (születés és halál együtt), ahol megtaláljuk univerzális énünket, az Egyet. Ha megtaláltuk, akkor engednünk kell, hogy vezessen. Csak így válik megvalósíthatóvá az univerzális, nyílt és pozitív éber emberi tudatunk. Életünk alkalom, de feladat is arra, hogy magunkból igaz és normális embert faragjunk, hogy szembe álljunk a racionális, materiális, mennyiségi tömegemberrel.

A keresztény hagyomány, az evangélium, a szentkönyvek arra tanítanak, hogy hogyan legyünk normálisok, igaz és nemes emberek, akik nem hódolnak be a világnézeteknek, a vallásoknak, a farizeuságnak, illetve hogyan éljünk úgy, hogy az eredeti alapállást, a középpontot megvalósítsuk önmagunkban. A normális és igaz ember szabadságban és rendben éli életét, nem habzsol, nem könyököl, nem törtet, nem gyűjt, nem rabszolga, nem hős, nem szent, nem sikeres, nincs vallása, egyszóval nem áll a másik ember és az Egy közé. Ugyanakkor nem közömbös, nem részvétlen, hanem igyekvő, kicsit szenvedélyes, melankolikus és mámoros, mert tudja, hogy a mámortól lehet az ember normális. A mámor a transzcendencia az, ami által a rend, a szabadság helyreállítható, ahol megszűnik a lélek zavarodottsága, eltévelyedése, biblikus nyelven a bűn.

Az, amit mi földi életnek (itthonnak) nevezünk, nem azonos a létbeli otthonnal, de itthon megteremthetjük az otthont. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a másik ember otthon érezze magát. Legtöbbünk lelkének nincs otthona, mert hiányzik belőle a rend, szabadság és igazság. Helyette van a bezártság és a félelem. De ez a félelem nem a mához kötődik, hanem a holnaphoz. Félelme az embernek az időtől, az elmúlástól van és nem az örökléttől. Lehet félni az örökléttől? Nem mindegy, ha azt mondom, hogy félem az Egyet, vagy felem az Egy. A dualitásban ketten vagyunk, én és a másik felem. Ő. De, gyakran azt sem tudjuk, mitől félünk. Az igazi félelem nem időhöz kötött, nem az életünk elvesztésétől kellene félnünk, hanem beteljesedésünk elvesztésétől, attól, hogy életünk hossza, az ötven- hetven vagy kilencven év sem elegendő ahhoz, hogy önmagunkat, keresztünk középpontját megtaláljuk, hogy az Egyhez visszatérjünk. Attól kellene félnünk, hogy nem érünk vissza és nem attól, hogy holnap hol alszom, vagy mit fogok enni. A félelem is, akár a lélek szenvedése nem a külső tényezőktől való félelmet vagy szenvedést jelenti, nem az anyagtól félünk, hanem belsőnktől, hogy lelkünk nem találja meg a léthez vezető utat, a szükséges felébredést, a tudást és a tudatosságot.

Külső félelmünk gyakorlatilag vizsgáztatás, ami által megélhetjük belső félelmünket, hogy általa rátaláljunk az igaz útra. A pszichológia a külső félelmekről beszél, mivel az individuális énnel (psziché, anima) foglalkozik és nem a szelemmel (pneuma). Az individuális énhez és az univerzális énhez köthető emberi tulajdonságok összekeverése, meg nem értése adja a pszichológián belüli problémákat és félmegoldásokat. A pszichológia a lélek sötét éjszakájával, az elrejtőzött, átláthatatlan, halandó énnel foglalkozik és nem a fényes, örök  énnel. Ha ezzel foglalkozna, már nem lenne pszichológia. Nem ismeri azt, hogy hogyan tud a lélek a valóságban, a valóságért, a valósággal, vagyis a hagyomány szerint beavatott lenni. A pszichológia azért nem ismeri a kereszténységet, a beavatást, a csodát, mert racionális. A lelket testbe zárta és az igazi csoda az lenne, ha minderről lemondana. Ha nem szeretnénk ál-egzisztenciában, hazugságban és világnézetek, esetleg vallások szerint élni, hanem választjuk az egységes, igaz és normális emberré válás útját, az önmegvalósítást, a felébredést, akkor a következők javasolhatók: 

a) egyenlő arányban ötvözzük magunkban a három nagy világkorszakot, az aranykort (analógiák szerinti gondolkodást), a történetit (az azonosságok és ellentétek szerinti gondolkodást) és a rendbetételt (az egységben való gondolkodást), amely összekapcsolja az analógiák és az azonosságok szerinti gondolkodást,

b) amit kigondolunk és kimondunk, úgy cselekedjük azt meg, és amit cselekszünk, azt mondjuk ki. Az igaz ember egyben dolgozó is, tudós is, forradalmár is, szerető is, költő is, gondolkodó is, művész is, aki, ha dolgozik képes átlépni a zenébe és a költészetbe, ha gondolkodik képes filozófus lenni, ha szerető képes költő lenni, ha pedig tudós, képes mágus lenni. Mindig egy kicsit bolond, mámoros, aki képes az angyalokkal is küzdeni, hogy az Egyet megláthassa.

c) próbáljunk mindenben pontosak lenni és a létezés határait a beláthatatlanba tolni. Ha így teszünk, nem lesz olyan hely, ahol ne éreznénk magunkat érintve. Az egységben legyünk érdekeltek, tartsuk távol magunkat a megalkuvástól, az erőszaktól és az individuális viselkedéstől.

d) tudatosan hordozzuk magunkban a születést és a halált, a négyes hivatást, álljunk a földön és nézzünk az égre, univerzális énünk vezesse individuális énünket, vagyis hagyjuk, hogy az Egy cselekedjen bennünk. A csoda az, ha magunkat képesek vagyunk átalakítani, lelkünket az időből ki tudjuk emelni és térbe tudjuk helyezni.