56. Házasság

 A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/Hd0Yd3Vfxek ,https://youtu.be/-UaPO6XPjEk csatornán. 

Ami a házassági kapcsolathoz közel áll és megelőzi azt, az a szerelmi és a baráti kapcsolat. A szerelem, a fellángolás, hevület, az idilli és elképzelt, vágyott, vagy hozzám hasonló másik emberre találás, amelyben a két fél megőrzi identitását. Ezzel szemben a barátságban a kettőből egy lesz, mert a két fél egymás bizalmában feloldódik. A szerelem múlandó, a barátság állandó. A barátság a szabadon választott én és te viszonyában őszinteségből, bizalomból fakad és előfeltétele az új, tartós kapcsolat kialakulásának, ahol nincs hierarchia, rangsor és különbség. Ha a felelősség oldaláról közelítjük meg a szerelmet, a barátságot és a házasságot, akkor elmondható, hogy a szerelemben kevés a felelősség, a barátságban több és a legtöbb a házasságban. A nő és a férfi viszonya a barátsághoz és a szerelemhez eltérő. A nő inkább szerelmes, a férfi inkább barátkozik. A nő barátait elfelejti, de szerelmeit soha. A férfi szerelmeit elfelejti, de barátait soha.

Megzavarodott korunkban az emberi kapcsolatoknak számos elferdülését tapasztaljuk. Így a barátság klasszikus formájának elsorvadását, mert amit leginkább barátságként emlegetünk az csak anyagi érdek. Továbbá, a hatalmi individualizáció következtében egyre többen vannak, akik szerelemre, barátságra és házasságra is alkalmatlanok, illetve olyanok is, akik folyamatos szerelem, barátság és házasság éhségben szenvednek. De megtaláljuk a manipulációban leginkább szenvedőket, akik például az egyneműek között is el tudják képzelni a szerelmet és a házasságot. Az igazi házasság az, amikor a férfi és a nő között elmúlik a felszínes szerelem és beáll a bizalmi barátság, tovább mélyül a közös feladatvállalási bizalom, az áldozathozatal, a láncszemszerep felvállalása, ahol, ami a tied az az enyém, és ami az enyém, az a tied, legyen annak anyagi vagy szellemi tartalma. Ahol ilyen nincs, ott a házasság felszínes és labilis. Az alapkérdés tehát az, hogy az egymásra találás mennyire összehangolt, közös, szellemi vagy anyagi, esetleg mindkettő? Milyen célú a házasság? Mire tesszük fel közös életünket? Érdekből, haszonszerzésből, szellemi gyarapodásból, hosszú vagy rövidtávra, szolgaságból, áldozatvállalásból, kötelességből, esetleg csak testi vágyból házasodunk? És ami a legfontosabb, hogy a házasságban ott van-e az Egy? Felmerül-e bennünk a kérdés, hogy házasságunkban ezután ő vigyáz rám, és én rá, esetleg akkor is vigyázok rá, ha ő nem vigyáz rám? Számos további kérdés is felmerül, például van-e házasságunkban a és bé verzió? Lehet-e és érdemes-e házasság nélkül élni? Házasságommal hozzájárulok-e annak a nemzetnek fennmaradásához, amelynek része vagyok? és a sor folytatható.

A fentebbi kérdésekre annak függvényében adunk válaszokat, hogy mennyire helyezzük előtérbe individuális, illetve egyetemes énünket. Ha individuális énünk dominál, akkor ragaszkodunk, vagy nem vagyunk tisztában azzal, hogy mit teszünk. Ragaszkodásunk az, amikor olyan emberhez kötődünk, akit nem szeretünk, vagy nincs rá szükségünk, de azért megtartjuk. A ragaszkodás nem szeretet. Ha például ragaszkodunk feleségünkhöz, férjünkhöz, akkor házasságunk szétesik, mert nem a szeretet tartja össze, hanem a kötelességtudat, esetleg az érdek, valami olyan, amire tévesen tanítottak. A ragaszkodás tulajdonképpen távolodás, mert hiányzik a szükséges lelki kapocs, az egymás fele való nyitottság, őszinteség, az önzetlenség, a felelősség vállalás, ami a házasság alapja. A ragaszkodás eltakar, a szeretet pedig feltár, mert az embernek szeretetében meg kell nyilatkoznia, meg kell nyilvánulnia, ki kell mondania azt, ami a lelkében van. Ki kell mondani az igazat, az egészet, az egyetemest, a valót. Feltételek nélkül kell, adjuk magunkat. Az elrejtőzködő ember az individualista Ádám, aki biblikus nyelven fogalmazva fügefa levéllel takarja el magát. A rejtőzködő Ádám már nem a teremtett egyetemes ember, hanem a megalkuvó, individualista, rossz döntést hozó embertípus.

A házasságkötési eskünk alkalmával a zsámolyon térdelve eszünkbe jut-e, hogy párunkkal közösen arra vállalkozunk, hogy attól a perctől kezdve együtt fogunk részt venni közös világunk megalkotásában, a teremtésben, az Egyhez való közös visszautazásban, a többlet teher vállalásában és a rendbetételben? Hogy, másképp szólunk bele a világ folyamataiba, mint addig, mert időutazásunk már közös és ebben a feladatvállalásban töltjük be láncszem szerepünket is, amikor a kapott anyagi és szellemi tőkénket továbbadjuk gyermekeinknek. Az eskütétel, fogadalom tehát felelősség, feladat és áldozatvállalás. Ezért kell őszintének lennünk. Ne feledjük el, hogy ott és akkor a zsámolyon térdelve, vagy csak az áldozati asztal előtt állva, az Egy színe előtt állunk és egy életre szóló kötelezettséget vállalunk. Milyen ez a fogadalom? Olyan, amilyent emberek előtt szoktunk tenni, vagy olyan, amilyent az ember az Egyhez intézhet? Hogyan gondolunk a fogadalmunkra, amire életünket feltesszük? Eszünkbe jut-e, hogy csak az őszinte kérések jutnak el az Egyhez? Mit jelent az, hogy őszinte, normális és igaz az ember? Azt, hogy őszintén gondolkodunk, szólunk és cselekszünk, vagyis, ahogy szólunk, úgy cselekszünk, és ahogy cselekszünk, úgy szólunk.

A házasság erkölcsi és ragaszkodási célzattal került be a vallások szentségei közé. Pedig a házasság csak akkor szent, akkor szakrális, ha a két fél ember azzá tesz. Így lesz a mindenkori nász, a házasságon belüli egybekelés (egyesülés, beteljesedés) szentség. Az isteni, a metafizikai házasság belső és nem külső szabályok szerint köttetik, és különösen nem az ember előtt, hanem az Egy előtt. Nem kell hozzá engedély, mert a házasságban a két kis isten atyjuk, az Egy előtt van. A nász, az egybekelés a nem pogány keresztény vallásban nem szentség, hanem erkölcs, külső viselkedési norma, magatartás. A metafizikai nászban teljesedik be a két kis isten, tér vissza az eredetbe. A nászban mindkét fél, aki újra egészet alkot, tisztán nyilvánul meg, feloldódik és önmagát adja. A házasságban egy kérdés mindig felmerül: milyen volt korábban és milyen a mai házasságom?

A házasságunkban fontos tehát a szabadság, a nyíltság megőrzése, az érdek és a hasznosság mellőzése, ahol nem a kielégülést keressük, hanem a beteljesülést, az áldozathozatalt. A házasság két fél feloldottsága, egymásba olvadása, a dualitás helyreállítása, az egység megvalósítása, a fél emberi mivoltunk beteljesedése, szolgálat, ahol a teremtés a lényeg. Az Atya nem férfit és nőt teremtett, hanem embert. A házasságunk alkalom arra is, hogy fél emberként a másik fél emberrel egységes egészet alkossunk lélekben és testben. Ha csak testiség van a házasságunkban, akkor dominál a szexus, a haszonszerzés, az önzés, amikor a szekér megelőzi lovat. A szexus és a szeretet olyan viszonyban áll egymással, mint a test és a lélek, az anyag és a szellem, a szaporodás és a teremtés. A kettőt nem lehet összeegyeztetni. A két félembernek, a nőnek és a férfinak is érdemes tudni, hogy egymásnak nem zsákmányai, hanem egymás kiegészítői, annak érdekében, hogy átéljék az ősemberi teremtettséget, hogy egymás tükrei legyenek és kölcsönösen emeljék fel egymást az Egyhez. A feladat az, hogy a házasságban egymást művelve és szeretve, egymás gyönyörűségére, értelmére legyenek. Azt is tudnunk kell, hogy gyermekünk nem szolgálónak, tulajdonuknak, birtokként adatott, hanem, akárcsak a kegyelmi élet, ajándékba, hogy szellemi szülői feladatunkat ellátva, gyermekünk lelkét felemeljék az Egyhez. Továbbá azt is, hogy gyermekük, ahhoz a közösséghez, nemzethet is tartozik, amelyből vétetett. Ez a fajta házasság nem csak családi, hanem társadalmi és nemzeti hálózatépítési feladatát is betölti.

A demokratikus és liberális társadalomra jellemző individualizáció a házasságot sem hagyta érintetlenül. Ehhez nagymértékben járult hozzá a lutheri reformáció által hazánkban is bevezetett polgári házasság az 1890-es években, amely arcátlanul avatkozott és avatkozik ma is bele az Egy és az ember viszonyába. Az államot, a hatóságot és a hivatalt nem jogosította fel senki a beavatkozásra, önszántából és hatalmi érdekből érzi magát erre alkalmasnak. Nem akarja tudomásul venni, hogy az egység helyreállítása, a rendbetétel az Egy előtt történik és nem a hivatalnok előtt. A rendbetételhez, az egyetemes emberi megnyilvánuláshoz a liberális, polgári házasságnak semmi köze. Ugyanis a polgári törvénykezés nem tud különbséget tenni a szexus, testi házasság, az érdekházasság és a feladatokat vállaló, áldozatot hozó házasság között. Előtte minden házasság egyenlő. A polgári házasság akár a szexus házasság a testet köti össze, és a lélek hiányzik belőle. Az ilyen házasságok az Egy törvényei szerint érvénytelenek. Az anyag, a haszon és az érdekek mentén kötött házasságok nem állnak messze a szexus házasságoktól, mivel mindkettő az anyaghoz, a fizikai testhez kötődik, ezért az érdekek megszűntekor, a lelki kapcsok hiányában ezek a házasságok könnyen fel is bomlanak. A háttér hatalomnak épp ez az érdeke. A hatalomnak nem érdeke a szeretet, szerinte elég a ragaszkodás. Nem kell a nyitottság, elég az érdek. Nem kell az értelem, elég az erkölcs. Nem kell a nemzet, elég a nemzetköziség. A hatalom szeretné eltüntetni azt a kapcsolati hálót, amely a házasság és a nemzet között van, hogy az ember a nemzetben van, és a nemzet az emberben, hogy az ember a nemzetért van és a nemzet az emberért, hogy az ember a nemzetből van és a nemzet az emberből.

Modernnek nevezett korunkban a hagyományos családi rend helyét már rég átvette a családi rendszer, amikor a szerepek felcserélődtek és tudatlanságunkban férfiként női feladatokat végzünk, nőként pedig férfi feladatokat. Egyrészt azért, mert szellemi érettségünk alacsony szintű, másrészt azért, mert engedünk a háttérhatalom által kialakított hamis társadalmi képeknek, modelleknek. Férfiként ma már pénzkereső géppé, vagy legjobb esetben munkás szakemberré degradáltuk le magunkat, és az  otthon alatt legfentebb a konyhát és a hálószobát értjük. Nőként pedig az individualizáció és a külsőleg irányított emancipáció következtében elvesztettük szakrális feladat tudatunkat, hogy társa legyünk a szellemi férfinak (ha van) és részt vegyünk gyermekeink szellemi emberré alakításában. Továbbá, a szülői láncszem szerepének betöltésével a családot a következő nemzedékek részére megtartsuk. Szülőként, példaképként gondolatban-, szóban és cselekvésben kell, hogy megmutassuk gyermekeinknek, unokáinknak az önmagukra találás lehetséges útjait, a kereszt középpontjának a megtalálását, hogy életük célja a létbe jutás legyen. Kérdezzük meg magunkat: milyen spirituális apa/anya vagyok én, milyen spirituális örökséget, hagyományt adok tovább?

Az individualizált, atomizált, rabszolgasorsba juttatott férfi és nő házassága, ha nem tudott rá ügyelni, mindig válságba került, akárcsak napjainkban. A hatalom érdeke a válság, az individualizáció fenntartása. Mi több, a hatalom már lehetőséget is ad nemünk megválasztására is. Az individuális szülő nem tud más gyermeket „nevelni” mint individuális gyermeket, aminek egyenes következménye a gyermek elszakadásra való törekvése, ennek pedig következménye a generációk közötti szakadék növekedése is. Az individualizáció a családi kohéziót, a legkisebb társadalmi hálót, az egymásra való odafigyelést folyamatosan felbontja, mert nem a családi együttlétre fordítja a szakrális időt, hanem az egyéni eltévelyedésekre, az elidegenedésre. A hordozható, mobil eszközök túlzott használata például, a hatalmat támogatják ebben az elidegenedésben. Eljutottunk oda, hogy sok családban a szülőnek a gyermek lett a legnagyobb gondja, a gyermeknek pedig a szülő. Ebből adódik a tiszteletlenség a szülővel és az idősebb generációval szemben is, lásd például az unisex megszólítási és köszönési formát is a „hello”-t (habár magyar eredetében "halló-t", jelent), a tegezést és a téves egyenrangúság tudatot vagy a lázadást (burkolt idegesség) a szülővel vagy a gyermekkel szemben. Mivel sok családból eltűnt a szülői példakép, helyüket átvették a külső "mintaképek", különösen a sztárok, celebek és más haszontalan médium figurák. A házasság válságának jele az is, hogy a családot alapítani készülő fiatalok nagy része, immár zömében harminc év fölött, akik szellemi éretlenségükből fakadóan, azt sem tudják, hogy miért kell családot alapítani, mi a család lényege, esetleg mi tartja el a nemzetet. Sokan közülük magukat tévesen európai vagy világpolgárnak tekintik, akik sokat szeretnek utazni és a világ körül keringeni. Nem tudják, hogy minden ember valamelyik nemzethez tartozik, mert a nemzet alkotó egysége a család.

A fiatalok többsége nem tudja, hogy a családot azért kell-e alapítani, mert szülei is így tettek, vagyis ez a szokás (nem hagyomány), társadalmi elvárás, esetleg kényelem, kötelesség vagy véletlen, esetleg érdek, vagy csak az állami támogatás igénybevételének feltétele. Vagy azért, mert ez által ők is hozzájárulnak a rendbetételhez, az egység megalkotásához, a láncszem szerep betöltéséhez, a teremtéshez, a szeretet körforgásához. Gyakran a fiatalok a és b verzióra kötnek házasságot, vagyis nem teljes odaadásból, hanem feltételhez kötötten. Ha nem sikerül az egyik házasságom, majd jön a másik, és ha az sem, akkor jöhet a következő. Nincsen szó tehát arról, hogy teljes felelősséget vállalok a társammal szemben, hogy azt adom, ami vagyok, vagyis önmagamat, mert van egy másik bé verzió is. Aki így gondolkodik, individualitásában, mindig csak fél ember marad, mert nem engedi magában feloldani a másik felet. Ha házasként úgy éljük mindennapjainkat, mintha az lenne az utolsó, akkor mindig alázatosak, türelmesek vagyunk egymással szemben, ügyelünk a kegyelembe kapott szakralitásokra, a gyermekeikre és unokákra, akikkel, és amivel el kell, majd számoljunk. Az igaz, normális, szabad és rendet tevő házas ember az Egy háza népét építi.