51. Mióta vagyunk krízisben?

A hangfelvétel elérhető a  https://youtu.be/aP032XJWVFU,  https://youtu.be/-qf6vDD1jDI linken. 

Mindig akkor kerülünk krízisbe, amikor elszakadunk az Egytől, mert téves döntéseink következtében a szellem (bölcsesség) helyett az anyagot választjuk és így létünkről lemondunk. Az Egytől kapott szabad akaratunkat félreértettük, és folyamatosan félreérjük ma is. A krízis tehát létrendi és nem életrendi. Nem az anyag van krízisben, hanem lelkünk. Az eltelt időben csak elszakadásunk mértéke, vagy annak mélysége változott. Törvényszerűvé vált, hogy az anyag elsőbbséget élvez, és háttérbe szorul a szellem. Ha csak napjaink történéseit nézzük, ma több anyaggal vesszük körbe magunkat, mint korábban bármikor. Soha nem volt ilyen mértékű "az anyagi jólét", a kényelem, soha nem volt ennyi ruha, cipő vagy autó. Soha nem volt ennyi vállalkozás, gyár, pénzintézet és ügyintéző. Mintha elfelejtettük volna, hogy ha nagyobb az anyagi kényelem, nagyobb a lélek lustasága is, nagyobb mértékű az alvajárás és így nagyobb az anyagba süllyedés is. Az alvajárók, a jelen időn kívüliek, legalább két csoportba sorolhatók. Az egyik úgy él, mintha nem volna krízis, mert nem veszi észre reális helyzetét, ami körülötte történik. Ő az, aki látszólag élvezi az életet, és azt hiszi, hogy amit ő nem vesz észre, az nem is létezik. Önmagát altatja, és nem vesz tudomást az időről, a rá szabott feladatokról és a rá bízott szakralitásokról, illetve úgy tesz, mintha semmi elintéznivalója nem lenne. Ő az, aki farizeus maszkot visel, elrejtőzik, tudatlan és időszerűtlen.

A másik a kívülálló típus, aki tudatában van annak, hogy mi történik vele, de azt hiszi, hogy abban a kivételes helyzetben van, hogy ő a megoldást is tudja, például a politikai pártok képviselői, amennyiben programjukat komolyan veszik. De kívülállónak lehet tekinteni mindazon tudományok képviselőit is, akik univerzális megoldásokat javasolnak, vagy azokat a társadalmi mozgalmi képviselőket is, akik „alulról” vagy „felülről" jövő javaslatokkal akarják a helyzetet megoldani. A kívülállókra jellemző, hogy a megoldást „kívülről” kísérelik meg, elméletekkel, eszmékkel, tökéletlen rendszerekkel, absztrakt ötletekkel, fogalmakkal, világnézetekkel, amelyeket az élethelyzetre ráerőszakolnak. Ők a fáziseltolódásban, korszerűtlenségben szenvedők, akik mindig lemaradnak és mivel a lemaradások összeadódnak, az időtávlat egyre nagyobb lesz és egyre inkább lemaradottak lesznek. A krízis létrendi, mindig a lélek szintjén keletkezik. A lélek "dönt" arról, hogy a krízist feloldja, ezt nevezzük katarzisnak, extázisnak, megtisztulásnak, az életigazságba való visszatérésnek, visszakapaszkodásnak, amire csak az igaz és normális ember képes. A gyenge ember ennek ellenkezőjére, aki gyakran előre menekül és élethazugságokba bújik el. Aki a krízist feloldja az nem gyűlöl, nem szitkozódik, átkot nem szór, mert szövetségen áll az Eggyel. Csak így képes felemelni a másikat. Aki a krízist nem tudja feloldani, az összeomlásba, katasztrófába süllyed és magával ránt másokat is. Mivel az egyéni lélek krízis feloldó (lelkes) vagy állandósító (lelketlen) képessége kivetül a társadalom szintjére is, így az emberi történetben különböző krízis korszakokat tudunk megkülönböztetni, például:

1) a hitnek vallássá alakítása kb. a negyedik században, amelyből a következő évszázadok számos más krízise származott. Az államvallás megjelenésével és a betűhöz való ragaszkodással érte el az akkori vallásos hatalom azt, hogy Beavató Mesterünk tanításából egyre kevesebb jusson el az emberek tudatához. A vallásból kifelejtették például a megismerés szükségességét, a szeretet szakralitását vagy az apokalipszis szükségességét. Mindezekről vagy elvontan, ködösen vagy negatív értelemben adtak tudomást a közösségnek. Ehhez a tudatlansághoz társult az egyházi vezetők farizeusága és anyagiassága. Segítségükkel jutottunk el oda, hogy ma az egyház se nem tanító, se nem misztikus, se nem metafizikai, inkább karitatív, szociális, ünneplő és politizáló. Ma az egyház már nem kontemplatív, mert kihaltak a gondolkodó szellemi vezetők, a meditálók, akik tudták, hogy látás nélkül kell hinni és hittel látni. Az egyház a rendbetétel helyett saját intézményét és dogmarendszerét dolgozta ki és aki ezt nem fogadta el azt megégették vagy eltették láb alól. A hatalmi harc néha a pápákat sem kímélte. Valamikor a vallás a hétköznapi életet, a nyíltságot jelentette, azt is lehetne mondani, hogy a az emberi foglalkozások „papi” foglalkozások voltak. Később a dogma a vallásból hatalmat csinált. A rendből rendszert alkottak, ami korlátok felhúzását jelentette, így a vallás zárt lett, hatalomvágyó, háborúskodó, kiközösítő  és  világszemlélet.

2) a modern, liberális és globális korszak elindulása kb. az ezerötszázas évektől számítható, amely lehetővé tette a reformációt, majd a reneszánszt és felvilágosodást, amikor az embert még inkább anyagba süllyesztették és megalapozták annak a pusztulásnak alapjait, amelyre a mai XXI. századi modern Bábelt felépítették. Ezen korszakban a pénz hitelbe helyezése, pl. háborúk finanszírozása (Fuggerek, Mediciek), az új világ meghódítása, majd később a descartes-i racionális gondolkodás, még inkább eltávolította az embert az Egytől. Ebben a korban lett az ember saját tudatbörtönének rabja, és vált egyre inkább tárggyá, illetve anyaggá. A humanizmusban az individuális ego vált az ember központjává, aki önmaga körül kering, mert számára nem létezik az Egy, az, aki "mindenütt jelenlévő és sehol sincs", akiben minden találkozik, és akitől minden származik. A descartes-i mondatot, hogy „gondolkodom, tehát vagyok", a székely bácsi valószínűleg nem ismerte, ő ugyanis egyszerűen a lényegre tapintott, amikor azt mondta, hogy „ha vagyunk, akkor legyünk”. Vagyis, ha az Egy már megteremtett, akkor éljünk, úgy, hogy az Egynek tetszése legyen bennünk. Különben a racionális gondolkodás nélkül is jól megvagyunk. Mivel az Egy iránti éberség fokozatosan gyengült felerősödött az alvajárás (a hatalom általi altatás), az élet középpontjába az individuális én került, és mindent neki rendeltek alá. Az énből isten lett, lásd Nietzschét és az ember feletti embert, majd aki ezt a gyakorlatban megvalósította, Hitlert.

3) a tizenhetedik-tizennyolcadik században a vallási hatalom végleg szövetkezett a racionalitással. Nagyfokú tudatlanság kellett ahhoz, hogy a hierarchiára épülő középkori társadalmat felváltsa a modern nivellálódás, a liberalizmus, az egyenlősdi demokrácia, amelyet a nemzetek vagy a köztársaságok kialakulási korszakának is szoktak nevezni. Például a francia szabadkőműves forradalomban látható az időbeli hatalom megnyilvánulása a szellem fölött, amikor a korábbi egység helyett megjelent az egyenlőség, és amely a következő évszázadok legtöbb forradalmában is megnyilvánult. Az egyenlőség alapú, anti - tradicionális forradalmak kitartottak egészen a huszadik század elejéig, és torkoltak az első nagy világégésbe, a nagy háborúba, amelynek egyenes következménye volt a második világégés. Az egyenlőség negatív hatása tehát a forradalmaktól a két világháborúig és napjaink híres és mesterségesen fenntartott demokráciájáig nyomon követhető.

Kérdezzük meg magunkat: mit tanultunk az elmúlt évezredekben, vagy inkább mire tanítottak? Meddig akarunk még rejtőzködni? A fentieket figyelembe véve nem csodálkozhatunk azon, hogy a lelki krízist nem tudtuk feloldani, inkább állandóvá tettük. Magunk ellen dolgoztunk és dolgozunk mivel a háttérben működő láthatatlan kéznek vagy hatalomnak engedünk. Egyéni szinten a krízis oka az Egytől eltávolodott ember, társadalmi és közösségi szinten pedig a krízis oka korábban a vallási hatalom, ma pedig a globális és diktatórikus démonkrácia. Mindkettő a tradicionális kereszténység leépítéséről szól. Minden más politikai, gazdasági, művészeti, filozófiai krízis ennek a leépítésnek, elvesztésnek függvénye.

A kereszténységre való visszatérés, amelyre Beavató Mesterünk tanított, az hogy a lét az élet transzcendens csúcsa, amiből az élet értelme célja, szépsége és gazdagsága fakad. A szellemtelenség, a transzcendens léttudat kapcsolatának hiánya pedig eltévelyedettség, tudatlanság, amely akár materialista ateizmus is lehet, ahol nincs újra összekapcsolódás, újra kötés (re+legio) az Eggyel, hanem épp ennek ellenkezője. Egyre inkább eltávolodni, egyre inkább az anyag és az élvezetek mámorában, az élvezetekben és kényelemben lenni, minél többet harácsolni, rabolni és háborúzni. Ez a legjobb üzlet. E gondolkodásból fakadnak a társadalmi zavarok, a gazdasági válságok és napjaink modern rabszolgasága is. Úgy is mondhatnánk, rosszul értelmezve ezt is, hogy a modern apokalipszis. Pedig a válság, a krízis csak betegség, amiből ki lehet gyógyulni, ha van rá akarat, szándék és tenni akarás. Rajtunk múlik a katarzis, az extázis, a visszatérés szükségességének megértése. A világ helyzete sohasem volt reménytelen, mert sohasem azokon múlott, akik nem hittek az életben, hanem azokon, akik hittek és hisznek benne. Ennek igazát a történelem már többször bebizonyította.