47. Kétszer születni

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/0PTEeStKRtM linken. 

Amikor arra törekszünk, hogy egyre inkább elhagyjuk individuális énünket, arra ébredünk rá, hogy néha önmagunkkal kell szembe mennünk és el kell engednünk azt az énképet, amihez addig annyira ragaszkodtunk. Az énkép elengedése néha félelemmel jár, mert olyan területre lépünk, ahol addig nem jártunk és azt érezzük, hogy ebben a bizonytalan ingoványban énünk megsemmisülhet. Ha sikerül ezen a szakaszon túljutnunk, lelkünk egyre magabiztosabbá, otthonosabbá válik, mert közben tapasztalatokat szerzünk és emlékünk lesz arról, hogy milyen az, amikor új önmagunkat, egyetemes énünket megtaláljuk, amikor másodszor, immár szellemben születünk meg. Ekkor az anyaghoz kapcsolt racionális, ésszerű, individuális énünk már nem harcol, hanem fokozatosan átadja helyét az univerzális énnek, amely által megfordulhatunk és elindulhatunk visszafele. Lelkünk egyre inkább kezdi keresni a vertikális és a horizontális sík középpontját, vagyis önmagát a kereszt középpontjában. Ráébredünk arra, hogy az individuális én megsemmisülése, feloldása az univerzális énben az egyetlen művelet, ami által ki lehet lépni az élet hullámzásából, az állandó mozgásból és meg lehet találni a létet, a mozdulatlanságot. 

Ezért kell tudatos, igaz és normális emberként ébernek lennünk, a jelenben lenni, és nem görcsösen ragaszkodni a múlthoz vagy valamilyen eredményhez. Mernünk kell újraszületni. Az individuális énről való lemondás kockázatának felvállalása képessé teszi lelkünket arra, hogy megragadja azt a lehetőséget, ami egyben olyan feladat is vagy inkább feladatok sorozata, amit meg kell oldani. Tudnunk kell, hogy az élet minden egyes problémájának megoldása valami nagyobb jóról szóló lehetőség. Ha egyszer megérezzük ezt, a lehetőségek kitárulnak, életünk pedig élmény, csoda és kalandok sorozata lesz. A feladatok kivitelezésében segít éberségünk és a szeretet körforgásában való részvételünk is. A szerencsének nevezett fogalom sem más, mint éberség, felkészültség arra, hogy ha elénk jön a feladat, megadjuk a megoldást. Szerencse az, ahol az éberség találkozik a lehetőséggel. 

A valóságnak mondott, és belénk nevelt körülöttünk levő világ, amit érzékszerveinkkel foghatunk fel, nem a valóság. Ez csak tárgyszerű és anyagi, objektív világ, de ugyanakkor káprázat is, mert mindannyian ugyanazt a tárgyat, illatot, ízt másnak láthatjuk, érezhetjük vagy ízlelhetjük. Ilyenkor, az objektív világra mondjuk általában azt, hogy mindenkinek igaza van, tegyük hozzá az ő szempontjából. A másik az Egy világa, az érzékszerveinkkel láthatatlan és fel nem fogható – vagy érzékszerveinken túli szubjektív- világ, amelyet csak szellemi képességünkkel, az észt meghaladó lelki értelmünkkel foghatunk fel és csodálhatunk. Kérdezzük meg magunkat: földi/halandó életünket mire tesszük fel? Melyik világot szeretnénk megismerni? Ha már érettek vagyunk, akkor az utóbbit, a szubjektív világot, mivel az objektívnek nevezett világ velünk együtt elmúlik, a szubjektív pedig mindig/örökké velünk lesz, mert bennünk, univerzális egonkban van. 

Beavató Mesterünk példája szerint saját magunkat kell megváltanunk, rendbe tennünk, ami elsősorban az anyagtól és kötődéseinktől való megszabadulást jelenti. Van, aki ezt a pillanatot megéri harminc évesen, van, aki ötven évesen és van, aki nyolcvan évesen sem. Ők, akik kórtól függetlenül, gyerek szinten maradnak, nem nőnek fel, gyerekként, ebihalként halnak meg, mert nem volt idejük megérni, vagyis másodszor megszületni. Ők az anyag fáját ismerik, a bölcsességét nem, továbbá nem látják az anyag fájától a bölcsesség fáját. Az újjászületett embernek különbséget kell tudni tennie az érzéki szenvedély, a vallásos buzgalom, az önző érdek és a szeretet között, az önző tevékenység és az önmegtagadás, a tisztességtelenség és az erkölcs, valamint a szélhámosság és a bölcsesség között. 

Ha már elindultunk az újjászületés/kétszer születés (a bennünk levő hármasság megkétszereződése) útján, rájövünk, hogy életünk egyetlen és megismételhetetlen alkalom, hogy a haszontalan időtöltés bűn, hogy nincs több életünk, csak ez az egy, amit számon fognak kérni. A számonkéréskor a kapun állók vagy küszöbön állók egy dolgot biztosan megkérdeznek majd: hogyan sáfárkodtunk, kamatoztattuk képességeinket, tudásunkat, tehetségünket, vigyáztunk-e a ránk bízott és kölcsönbe kapott szakralitásokra, hogyan segítettünk embertársainknak, hogy ők is részt vegyenek a rendbetételben. Kegyelmi kölcsönbe kaptuk a teremtett világot, a szakralitásokat, családunkat, embertársainkat, a többi kis istent. Miért panaszkodunk, ha a tulajdonos a kölcsönt visszaveszi, ideértve a kegyelembe kapott életet is vagy más útra terel, mint amit mi szeretnénk? Inkább legyünk hálásak az Egynek, és arra kérjük, hogy a kölcsönbe kapott ajándékokkal pl. családunkkal, gyermekeinkkel, unokáinkkal minél hosszabb időt tudjunk együtt tölteni, hogy általuk minél teljesebb, éberebb életet éljünk. Ismerős a példabeszéd: a gazda elutazása előtt három szolgájának adott pénzt, amit visszajövetelekor számon kér. Az egyiknek öt pénzt, a másiknak kettőt, a harmadiknak egy pénzt adott. Az, amelyik öt pénzt kapott, még ötöt szerzett melléje (kamatoztatta a rábízott képességet, tehetséget), amelyik pedig egy pénzt kapott, elásta és számonkéréskor is egy pénzt adott vissza. Ez a balga és ostoba ember, aki nem kamatoztatta tudását, tehetségét és folyamatosan individualista módon magának él. Jó lesz, ha többet tudunk mi is majd felmutatni, mint amennyit kölcsönbe kaptunk. 

Ha még nem sikerült másodszor megszületnünk, univerzális énünket az individuális énünk fölé emelni, akkor közel állunk életünk értelmetlenségéhez, amely nem enged elszakadni az érzéki csalódásoktól, elsősorban az anyagtól. Nem engedi, hogy megtudjuk, hogy az érzéki világon kívül is van élet, amely a hithez köthető. Sokan vannak, akik megöregszenek és úgy halnak meg, hogy nem is tapasztalták meg az Egy közelségét. De vannak fiatalok, akik valamilyen módon hamar ráeszmélnek az Egy közelségére és képesek másodszor is, eléggé korán szellemben megszületni. Amíg élünk, bármikor elkezdhetjük az újjászületést. Nem az a lényeg, hogy mikor döntjük el, hanem hogy eldöntjük. Életünk során számos döntést hozunk meg, hogy hol dolgozzunk, kivel éljük le életünket, hová megyünk nyaralni, városon vagy vidéken lakjunk, de mikor döntünk arról, hogy újjászülessünk? Ha nem születünk meg másodszor is, nem válunk szellemi emberré, nem kerülünk az Egy közelségébe. Tegyük fel a kérdést, mennyivel vagyunk most közelebb az Egyhez mint, például tavaly ilyenkor? Volt-e valamikor egy kezdeti pont, ahonnan elindultunk? Ha nem vagyunk biztosak, hogy volt egy ilyen pont, akkor az egész újjászületési folyamat, zarándoklat értelmét veszti. Egy hajó fedélzetén járkálhat valaki akár órákig is, anélkül, hogy a hajótól eltávolodott volna. Így az sem kerül közelebb a céljához, aki rá sem lép arra az útra, amelyik odavezet. A lényeg az volna, hogy „most” közelebb kerüljünk az Egyhez. A szellemi újjászületésünkben segítségünkre lehetnek szüleink, tanáraink, az írók, filozófusok, teológusok, történészek, mérnökök, bárki, aki a szellemi felemelkedésünket segíti. 

Mindig két út áll előttünk, minden döntéshozatalunk végén két lehetőség közül kell választanunk: vagy szellemi újjászületésünk, univerzális énünk által kerülünk közelebb az Egyhez és "láthatjuk" meg az Egy színét, vagy individuális énünk miatt eltávolodunk az Egytől és örökre elveszünk. Életünkben sokszor hozunk rossz döntést, például: nem azt a lányt kellett volna elvennem, vagy zenész szerettem volna lenni, de közgazdászként könnyebb a megélhetésem. Mindezeket ki lehet heverni, de ha életünk végén sem kerülünk közelebb az Egyhez, akkor elveszünk. A vallásos embernek elég az üdvösség. A szellemi embernek az Egy kell, mert csak az Egy által lehet megmenekülni, megszabadulni az anyagtól, eszméktől, világnézetektől, a hatalmak fogságától. Mindez csak akkor, ha megszabadulunk individuális énünktől pl. negatív emberi tulajdonságainktól, az anyagi vágyaktól, az ál-félelmektől, az önzéstől, gőgtől, irigységtől, szeretetlenségtől, haragtól és dühtől stb. A megmenekülés feltételezi a veszély felismerését, és aki nem érzi magát veszélyben, nem érzi, hogy válságban van, az a megmenekülést sem fogja megtalálni. De lehetünk-e távolabb a megmeneküléstől, ha még azt sem tudjuk, hogy veszélyben vagyunk, és menekülnünk kellene az anyagi világtól? Ha csak arra jövünk rá, hogy még el sem kezdtük, máris közelebb kerültünk az Egyhez, mint akkor, amikor az érzéki csalódások biztonságában éreztük magunkat és eltévelyedetten éltünk.