48. A szeretet, mint a legkisebb ellenállás

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/B3duIQywcf8 linken.

A szeretet, mint legkisebb ellenállás arról szól, hogy nem szükséges az erőfeszítés, az energiák koncentrálása, mivel azok maguktól szabadon áramlanak, sugároznak, csak épp vegyük észre. Ha az individuális én lép elő bennünk, fölösleges energiákat pazarolunk arra, hogy mások felett, például ítélkezzünk vagy hatalmaskodjunk. Hasonló a helyzet boldogságunk illúziójának kergetésekor is. Amikor azonban gondolataink, szavaink és tetteink a feltétlen szeretetből fakadnak, az energiák koncentrálódnak, megsokszorozódnak és felhalmozódnak. Ez azt jelenti, hogy önmagunk feladásakor, a kiüresedéskor, az Egyre való odafigyeléskor, csak hagynunk kell, hogy az Egy kiáradó szeretete betöltsön minket. Szeretetben feladni függőségeinket, azt a bizalmat jelenti az Eggyel szemben, hogy elfogadjuk a körülményeket, az embereket, úgy ahogy vannak, az eseményeket, pedig úgy ahogy történnek. Ez viszont nem jelenti tehetetlenségünket. Az elfogadás, a pillanat megélése, fontossága, vagy épp jelentéktelensége, az ami azt mutatja, hogy minden megélt pillanat a múltban tapasztalt valamennyi pillanat halmozódása (korábbi élmények összefonódása), ugyanakkor jelenti a jelent és a jövőt is. Ha szembe szállunk a pillanattal, akkor az Egy akaratával szállunk szembe. Szerencsések vagyunk, ha úgy fogadjuk el a dolgokat, ahogy vannak, nem pedig a szerint, amilyennek mi szeretnénk. Mi kérhetünk az Egytől bármit, Ő úgyis azt adja, amire szükségünk van. Azt lehet kívánni, hogy a jövőben másképp legyenek a dolgok, de az adott pillanatot úgy kell, elfogadjuk, ahogy van.

A legkisebb ellenállás gyakorlásakor érdemes figyelembe vennünk a természetben zajló egyszerű folyamatokat, amelyek működése az erőszak és erőfeszítés nélküliségen, az ellenállás mentességen alapulnak. A természet mindig a legkisebb erőt, a legkisebb ellenállást alkalmazza. A fű nem igyekszik nőni, csak nő. A hal nem törekszik úszni, csak úszik. A virágok nem akarnak nyílni, egyszerűen nyílnak. A Föld sem törekszik arra, hogy forogjon a tengelye körül, hanem csak forog. Az embernek is így kellene viselkednie. A keleti kultúrában úgy mondják: a nem cselekvés által cselekedni, vagyis a cselekvés ne kifele irányuljon, hanem befele, belső szellemi aktivitás, spiritualitás legyen. Ismerjük, hogy a csoda maga a szeretet, és csak a szeretet képes csodákra. A szeretetet nem lehet erőszakkal előidézni, megmutatni, kimondani,  örökké jelen van. Viszont, ha kevesebbet vagyunk az alvó állapotban, és többet az ébrenlétben a szeretet többször nyilvánul meg, illetve folyamatosan is megnyilvánulhat számunkra. A szeretet forrásához, az Egyhez való közelség, az univerzális én egyre nagyobb fölénye az individuális én fölött, a „nagyobb mértékű” szeretet megnyilvánulását jelenti.

Amikor egy helyzet vagy valaki felingerel vagy csalódást okoz, ébredjünk rá, hogy nem a helyzetre vagy a személyre, hanem az azzal kapcsolatos érzéseinkre reagálunk. Ezek korábbi tapasztalatainkra alapozott érzések, amikor azok még nem voltak mások hibái. Ha felismerjük és megértjük ezt, akkor érettnek mondhatjuk magunkat. Ekkor vagyunk készek felelősséget vállalni érzéseinkért és leszünk képesek változtatni rajtuk. A jelen  elfogadás azt is jelenti, hogy senkit és semmit nem vádolhatunk egy helyzetért, esetleg magunkat, de azt sem mindig. Ha megtettünk mindent, hogy a dolgok jól alakuljanak, de mégsem úgy történtek, akkor, nincs, amiért szemrehányást tegyünk magunknak. Elfogadjuk az adott körülményt, eseményt, problémát, és a vele járó felelősséget, mert képesek vagyunk felismerni a jóban a rosszat és a rosszban a jót. Mert tudjuk, hogy minden, mindennel összefügg, és nincsen csak fehér és nincsen csak fekete, mert mindkettő a dualitás része.

Az Egyhez való visszatérésünkben fontos tehát a legkisebb ellenállás folyamatos gyakorlása, ugyanis a szeretet olyan, mint a tűz, amely további szeretetet táplál, olyan, mint a víz, amely oltja a haragot, olyan, mint a föld, amely befogad, és olyan, mint a levegő, könnyű és szárnyaló. Ezért szabadító szakralitás. Más szavakkal mondva a szeretet mély, határtalan, gyűlölet és haragmentes, amely nem engedi, hogy szájunkat rossz szó hagyja el, és hogy szívünk nyugalmát bárki és bármi is megzavarja. A szerető lelket akkor teszik próbára, amikor igazságtalanságról, rabságról és rendetlenségről van szó, mert a szeretet képes megállítani a negatív folyamatot, képes semlegesíteni a támadásokat. A szeretet nem azt jelenti, hogy jó szándékunkat másokra ráerőltetjük, hogy túláradó érzésekkel, törődéssel, gondoskodással (pl. szülői majomszeretettel) vagyunk a másik ember iránt, hanem úgy sugározzuk magunkból a szeretetet, akár a Nap a napfényt, amely egyaránt árad jókra és rosszakra.

A feltétel nélküli szeretet szabadságon és akaraton múlik. Az alacsonyabb rendű feltételes szeretet (ál-szeretet) valamilyen helyzethez, állapothoz, esetleg személyhez kötött (pl. ha ő szeret, akkor én is szeretem) és a feltétel elmúlásával eltűnik a szeretet is. A feltétel nélküli szeretetben nincsen én és te viszony, nincsen helyzet, állapot, mert hasonlít ahhoz a viszonyhoz, ahogy a rész viszonyul az egészhez, vagy a fiú az atyjához, a teremtett a teremtőjéhez. Csak ebben a szeretetben képes az ember önmagán túllépni, amikor képes magára venni, átérezni a másik személyt. Aki tehát ápolja magában a feltételhez nem kötött mindenkire kiáradó szeretetet, az felszabadította lelkét, amelyet immár sem tűz, sem fegyver nem képes megsemmisíteni. A szeretet nem morál, mert a morál időhöz kötött, a szeretet pedig idő feletti, örök és szentség. A vallások nem sorolják a szeretetet a szentségek közé. Talán azért, mert ott erkölcs van és hiányzik a szeretet, akár a régi szövetségből.. A szeretet önmagától van, az erkölcs pedig kényszerből.

Szólnunk kell a legmagasabb éberségnek és a legkisebb ellenállás képességének gátlásáról is, a szeretetlenségről (ellen szeretet), ami nem más, mint őrültség, eltévelyedés, egyszóval megromlott élet és megrontott lét. Ahogy az őrület a szellem hibája, úgy a test hibája a betegség, a lélek hibája pedig a tudatlanság. Évezredek teltek el úgy, hogy a létet romboló hatalmak arra törekedtek, hogy beszennyezzék a szeretetet. Számos helyen sikerült már a szeretetlenség magvait elültetni, különösen a közgondolkodásban, világnézetekben, ideológiákban, vallásokban, fogalmakban és tudományban. A szeretetlenség azt mondja ki, hogy az emberi lét középpontja nem az Egytől állandóan sugárzó szeretet, hanem az életért való küzdelem, lásd a darwinizmust és a ráépült kommunizmusnak évszázadokra kiterjedő káros hatását, ami több ezer ember fizikai életébe és több millió ember szellemi nyomorába került. Hatása ma is tapasztalható. Századunk elején a szellemi nyomor csúcsán vagyunk és a hatalomvágyból, az anyag szeretetéből adódóan tovább fokozzuk azt. A szeretetlenség nem más, mint a szeretettel való visszaélés, hazugság, farizeuság, csalás és minden olyan eltévelyedett viselkedés, amikor az individuális ego kerül előtérbe. A szeretet paradoxona, hogy a szeretetben nem kell győzni csak a szeretetlenségben. A szeretetlenség nem ellentéte a szeretetnek, mivel vele nem egyenrangú, csak maradék, akár a meg nem értés.

Gondoljuk néha arra, hogy milyen gazdagok vagyunk, mennyi szeretetet kaptunk eddigi életünkben, mert van családunk, vannak gyerekeink és unokáink, barátaink. Van kegyelemből kapott időnk, hogy szellemi munkát végezhetünk, és azt átadhatjuk másoknak, akik örülni tudnak a napfelkeltének és a jól elvégzett munka örömével a napnyugtának, akik rajonganak a virágokért és a finom ételekért. Semmiben nem szenvedünk hiányt, mert az Egynek gondja van mindarra, amire szükségünk van, mivel részese vagyunk az Egy világának. Hálásan és köszönettel kell fogadnunk, mindazt, amit az élet felkínál, mert eredendően vagyunk gazdagok és boldogságra szántak, csak tudnunk illene róla.