32. Öröm, ami szenvedésnek látszik (passió)

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/ldf62vn-F7U csatornán.

A keresztény hagyományban, (nem a vallásban), a tudatosodást, az emberi dualitásra való felébredés (vagyis az egyetemes és egyéni én) megnyilvánulását a passióban (a nagy eucharisztiában) például két alkalommal is nyomon követhetjük. Az egyik alkalom, amikor a visszatérésre tanító Beavató Mesterünket a Golgotán két ember közé helyezik, ahol az egyik megfeszített képviseli az ember egyetemességét, mert az utolsó percben képes felismerni a tanítás üzenetét (halló és látó ember). Neki mondja Beavató Mesterünk, hogy „még ma velem leszel a Paradicsomban”. Ami azt is jelenti, hogy mivel képes voltál egyetemességedet kinyilvánítani, együtt megyünk vissza az Egyhez. Az egyik egyetemes én képes volt felismerni a másik egyetemes ént. A másik ember az eltévelyedett, csak individuális énnel rendelkező, alvó (süket és vak) anyagba süllyedt ember, aki képtelen a megszabadulás (vertikalitás) lehetőségét felismerni és tudatlanságában önmaga pusztulásáról dönt. A felébredett (térben látó, halló), szerető ember mindig megmenekül, az alvó (vak, aki csak a linearitást látja) pedig elpusztul. Amint megszabadulásunknak, felébredésünknek, úgy a tudatlanságunknak, alvajárásunknak is ára van. Az ár az életünk. Életünkkel fizetünk, azért is hogy a létre jussunk, ha például részt veszünk a körkörösségben, a folyamatos megújulásban, az új szövetség szerinti vertikalitásban, a szeretet körforgásában, amikor lelkünket a "mennybe visszük", de azért is, ha a linearitást, a régi szövetséget választjuk, és önmagunkat pusztítjuk el, amikor lelkünket a "pokolba visszük". Nincs köztes út.

A másik alkalom már a teljes utat képviseli az ítélethozataltól egészen a kereszt felállításáig (a kereszteződések útjáig), ami nem más, mint Beavató Mesterünk és a mi közös utunk, az átváltozás, amikor a mester minket, tanítványokat  (mint keresztet) visz a hátán. Ő teljes létünket vállalta fel (testünket, lelkünket, szellemünket) összes tévedésünket, farizeuságunkat, tudatlanságunkat. A keresztre feszítéskor a mestert a tanítványra, az egyetemességét felismerő emberre szegezik. A szeg a kettőjüket megtartó kapocs szimbóluma így a feltámadás is együtt fog megtörténni. A szeg csak két hasonlót tud összekötni, az egyik egyetemest a másik egyetemessel. Aki ezt nem veszi észre, az legfeljebb szenvedést, gyilkosságot, vért és predesztinációt lát. Beavató Mesterünk példát mutat arról, hogyan lehet a rendet helyreállítani és elvárja, hogy mi is hasonlóan tegyünk. Csak a mester által lehetséges az időben történő megváltás és a térben való feltámadás, mint a visszatérés utolsó lépése. Megjegyzés: az 1740-es évek előtt csak hét stációt ismertek. Nem volt benne pl. Beavató Mesterünk három elesése, az anyjával való találkozás és Veronika kendője.

A következőkben a passió egyes állomásainak (beavatási fázisainak) az emberi életre vonatkozó rövid értelmezésére teszünk kísérletet:

 1) az elindulás: tudomásunkra adják, hogy vissza kell térnünk az Egyhez vagyis „ítéletet” mondanak fölöttünk, tudatosítják bennünk, hogy a dualitás a transzcendenciában, az egyetemességben létezik és feladatunk a visszatérés.

 2) a kereszt felvétele: ahhoz, hogy a visszatérés sikerüljön, fel kell vennünk a horizontalítás (élet és idő) és vertikalitás (lét és tér) kereszteződését. Ebben a kereszteződésben kell önmagunk középpontját, egyetemességünket megtaláljuk.

 3) az első elesés és felállás: a vertikalitás első próbatétele, erőgyűjtés az út folytatására. Nem az elesés a lényeg, hanem a felállás. A felállás képessége azt jelenti, hogy vállaljuk a feladatokat, hogy akár jöhet a következő próbatétel is.

4) a visszatekintés: szellemünk még nem eléggé erős, egyetemessége még ingatag. Néha visszatekintünk arra a helyre, ahol születtünk, illetve életünk fontosabb eseményeihez.

 5) nem vagyunk egyedül: a visszatérésben nem vagyunk egyedül, mindig állnak mellettünk emberek, pl. a család, gyermekeink és unokáink, akik segítenek a kereszt szükségességének felismerésében és hordozásában.

 6) szembesülés: tudatosítjuk magunkban, hogy visszatérési felkészültségünkben hol tartunk, mennyire közel az Egyhez. Itt az ideje, hogy egyetemességünkről kérdéseket tegyünk fel magunknak és válaszokat keressünk rá.

7) a második elesés és felállás: a vertikalitás második próbatétele, amikor a szembesülés után még jobban megismerhetjük egyetemességünket. Ez a második számadás arról, hogy addig mit tanultunk.

8) ne féljünk: szellemünk eléggé erős már ahhoz, hogy ne csak önmagával foglalkozzon, hanem azzal is, hogy a visszatérés útját választó többi lelket bátorítsa, megvigasztalja egyetemességének vállalásában.

9) a harmadik elesés és felállás: szellemi érettségünk utolsó próbatétele a visszatérés útján, amikor lelkünk érett az áldozatvállalásra. Innen már nincs visszaút.

10) a megszabadulás a külsőségektől: levetünk minden külsőséget, elhagyjuk maradék individuális énünket, kilépünk az időből. A kiüresedés utolsó fázisa, amikor önmagunkra találunk.

11) a megfeszülés: készek vagyunk a legnagyobb áldozathozatalra, az érdeknélküliség kifejezésére, mert önmagunkat áldozzuk fel másokért. Elérjük a szeretet csúcsát, amikor vállaljuk mások elesettségének jóvá tételét és nem kérünk a jutalomból.

12) a beteljesedés: testünk halála adja meg a tudatos, visszatérésre vágyó szellemünk kiszabadulását. A testünktől megszabadult szellem (a fény) elindul útján vissza az Egyhez, az eredethez, az alapálláshoz. Visszatérő szellemünk örül, mivel helyre állt a rend és zárul a szellemi kör.

13) az anyag átszellemítése: a szellemünk által megváltott, tehát megszentelt testünk rendet tesz a megfeszített testünk és a halál utáni testünk között. A test halála egyben az anyag átszellemítése.

14) a megváltott test feltámadásra való előkészítése: a szellemünk által megváltott anyag visszatér a kezdeti és érkezési pontba, amellyel zárul az anyagi kör.

A passió tehát egyben szenvedés, áldozathozatal, öröm és beteljesedés mert Beavató Mesterünkkel együtt, mint tanítványok és barátok, egymás ismerői, együtt járjuk végig az utat, együtt esünk el és együtt állunk fel. A többszöri felállásból, tanulásból lesz belőlünk is mester, miáltal képesek leszünk másokat is tanítani a közös elesésre és felállásra, a horizontalítás és a vertikalitás kereszteződésének, az egyetemességnek vállalására. A feltámadás egyben az új, immár a szellemi ember megszületésének ciklusa, az egyetemes én visszatérésének öröme az Egyhez. A passió teszi fel a koronát Beavató Mesterünk (megtestesült egyetemes énünk) harminchárom éves ittlétére. A passió igazolja, hogy a feladat, a küldetés "elvégeztetett" vagyis megkaptuk a visszatéréshez szükséges tudást. Most rajtunk a sor.