35. Ki az ember? (2)
4. az ember szakralitás: az Egy a világot ránk bízta, hogy őrködjünk felette és otthonunk legyen az Egy „világában”, így az Egy világa bennünk legyen. „Belső világunk” egyetemes énünkben, „külső világunk” pedig az „életfeltételekhez szükséges” és kölcsönbe kapott ajándékokban, a szakralitásokban nyilvánul meg, mint a föld, víz, tűz, levegő, természet, tér és idő, szeretet és a másik ember. Kegyelmi ajándék, ha ezt felismerjük. Az ősi négy szakralitást - tűz, víz, levegő és föld- a középkorban legfőbb szubsztanciának tartották, amiből mi is vagyunk. A szakralitásokból talán a legkevésbé megértett a tér és az idő, a szeretet és a másik ember. A tér az a terület, ahol most élünk – majd az az állapot, ahol létezni fogunk- és, amely anyagi és szellemi teremtő tevékenységünk számára nyitva áll. A teremtett idő a felébredésre adott lehetőség – mert a léleknek az Egyhez való visszatéréséhez felébredésre és beavatásra van szüksége, amihez idő kell. Ezért az élet nevezhető akár a várakozásban töltött időutazásnak is. Az élő, egyetemes énnel rendelkező léleknek, az életidő leteltével kezdődik a léttér vagy a folytatás. A holt (anyagias) lélek számára ez nem adatik meg, mert erről "tulajdonosa" tudatosan vagy tudatlanul, önként mond le. A szeretet, mint szakralitás az éberség legmagasabb fokát képviseli, amivel gondoskodni tudunk a ránk bízott szakralitásokról, benne a másik emberről is. Lélektársainkat, elsősorban családunkat, gyerekeinket és unokáinkat azért kaptuk, hogy ebben a nagy eksztatikus időutazásban, kalandban ne legyünk egyedül. A másik ember megismerésének feltételeit az igazságról szóló bejegyzésben közöltük.
Ha már megnyitottuk, felfedtük, szabaddá tettük az egyetemes én csatornáit, akkor képesek vagyunk felismerni a szakralitások egymásra utaltságát, kapcsolatát, amely lehetővé teszi számunkra, hogy az Egyet önmagunkban és a világban felfedezzük. Egyetemes szemléletünk teszi lehetővé, hogy az Egy látható legyen pl. a másik emberben és a természet rendjében, megnevezhető legyen pl. az Egy princípiumai (igazság, rend, szabadság) által, elmondható legyen, pl. ha már megnevezhető a princípiumokban, akkor ki is mondható. Továbbá, kifürkészhető legyen pl. az értelmes lélek által (gnózis) és a lelki gyakorlatok (aszkézis) által, illetve felfedezhető legyen, amely a megnevezhetőség és kifürkészhetőség következménye. Továbbá, ha az előbbiek teljesülnek, akkor az Egy felfogható, körülírható és szemléltethető is. Csak ábrázolni nem lehet, mivel szellemi ábrázata - az egyetemes én - bennünk van. Ha önarcképet festünk magunkról, vagy tükörbe nézünk, a testet ábrázoljuk, és azt látjuk. Mivel a lélek nem látható, ezért nem ábrázolható. Az ember testet öltött lélek, vagyis testet öltött értelem.
5. az ember a hármasság része, mert az Egynek társa a teremtésben, Beavató Mesterünknek pedig társa a megfeszülésben-, rendbetételben és a feltámadásban: mi vagyunk a mikro és makro-kozmosz, a horizontális élet és vertikális lét kereszteződése. Ebből a kereszteződésből vagy kereszt felismerésből adódnak egyetemes feladataink is, mint teremteni-, megfeszülni- rendet tenni és visszatérni az Egyhez, másképp mondva a horizontalításból (idő, élet) a vertikalitásba (tér, lét) jutni. Ezt a feladatcsomagot mindenki maga kell elvégezze. A feladatvégzés sorrendje nem változtatható, mert a köztes lépések, vagy sorrend nem illeszkedik a rend hierarchiájába pl. rendbetétel nincs többlet teher/feladatvállalás nélkül, és a teher/feladatvállalásnak nincs értelme, ha a cél nem a rendbetétel. Ahhoz, hogy a feladatokat elvégezhessük, önmagunk fölött kell rendelkeznünk (önrendelkezés), vagyis önmagunkra kell találjunk, ami a választás szabad akaratának birtokában lehetséges. Ha önmagunkra találtunk, akkor képesek vagyunk tudatosan hordozni az élet horizontalítását és a lét vertikalitását, és a kettőt egyesíteni a középpontban, önmagunkban. Ha nem ismerjük fel a kereszt középpontját, akkor nem tudunk az egyetemességhez kapcsolódni és önmagunkról mondunk le. A statisztikai tömegember önmagáról mond le.
6. az átlényegülő ember (eucharisztia): az új szövetségi keresztény fogalom szerint a teózis az eucharisztián keresztül valósul meg. A régi szövetségben nincs eucharisztia, nincs teózis, nincs lét csak élet. Ott nincs tovább. Ha nincs átlényegülési, átalakulási, egyetemessé válási lehetőség, akkor a megistenülés, a beolvadás sem „történik meg”. A kis eucharisztia a dualitás (egyetemesség, szilárd és folyékony együtt, kenyér és bor) felismeréséről szól, a passióként ismert nagy eucharisztia pedig a visszatérésről. A nagy eucharisztia (beavatás) nem lehetséges a kis eucharisztia (felébredés) nélkül. A kettő együtt eredményezi a teózist, a beolvadást. Beavató Mesterünk volt az, aki a visszatérés útját (folyosóját), a felfele vezető spirális utat számunkra kijelölte. Minden felébredett, szellemi, egyetemes én előtt ez az út kétezer éve nyitva áll, csak haladni kellene rajta, akárcsak a mesebeli hősnek az égig érő világfán (világtengelyen, egyetemes középponton). Az átlényegülés bővebb kifejtése megtalálható az öröm és szenvedés bejegyzésben.
7. a kapcsolati (hálózati) ember: már az antik filozófiában úgy tartották, hogy a makro-kozmosz és a mikro-kozmosz is minőségi állapot, kezdet (arkhé), amelynek segítségével valami kialakul, vagyis létezik. A létezés a folyamatos át(ki)alakulás. Ma tudjuk, hogy az anyagi világban az anyag csak egy másik anyag jelenlétében, függő állapotában létezhet, vagyis kapcsolati rendszerben. Ha nincs kapcsolat, nincs anyag. A relativitás elmélete szerint az anyag energiává és az energia anyaggá alakítható. A kettő közötti kapcsolatot, összeköttetést az információ adja. Az információtartalom adja meg a megnyilvánulást, az állapotot, hogy a valami (meghatározhatatlan) anyagként vagy energiaként jelenjen meg. Ilyen információ például az élővilágban a biológiai tulajdonságok átörökítéséért felelős genetikai információ pl. a DNS vagy az RNS. Az antik világban azt is tudták, hogy a kapcsolatok, az átalakulások folyamatosak és hierarchikus rendet képviselnek, amit az élővilág rendi felépítésében is megtapasztalhatunk pl. az alacsonyabb rendű és a magasabb rendű növények és/vagy állatok világában. Mivel a teremtés egységes volt, anyagi és szellemi, az anyag „működési elvet” áttéve a szellemi világba, kijelenthető, hogy itt is a szellem (alacsonyabb formája a lélek) csak kapcsolatok által létezik, tehát az egyik szellem függ a másiktól és a szellem csak az Egyben, az egyetemességben, a rendben és igazságban nyilvánul meg. Ha az anyagi világban a részek kapcsolatát, az egymástól való függőséget az információ hordozza, akkor a szellemi világban a kapcsolatot a lélek hordozza.
A szellemi világra is érvényes a folyamatos átalakulás és a hierarchikus rend kapcsolata, amely háromrétegű: felső szinten van a szellem eredete (Atya), a teremtő, a forrás, a kezdet és a vég, középső szinten van az ember önmaga, harmadik szinten pedig kapcsolata a másik emberrel, a másik kis istennel. Az Atya az egységes Egy, Beavató Mesterünk a kettő, akinek feladata volt, hogy az embert eltévelyedéséből visszatérítse az Egyhez, ezért testet öltött és kinyilatkoztatta magát. Beavató Mesterünk az, aki velünk egyetemességünket megérteti, aki az átadott tudás által a felébredett ember lelkét megszenteli. A megszentelt, szakrális lélek a kapcsolat alapja, mivel általa áll helyre a rend, az egység az Eggyel.
8. a tanító ember: Beavató Mesterünk példája szerint nekünk is tanulnunk kell és ha az egyetemes tudást megszereztük, akkor azt másokkal meg kell osztanunk. Ez a tudás nem a miénk. Nekünk is tanítványokat kell szereznünk, hogy az egyetemességről szóló tudás ne vesszen el. Tanítóvá válni azt is jelenti, hogy vállaljuk a tanítás kockázatait, a lenézést, az üldözést, a megvetést, a kiközösítést és végül azt is, hogy a tudásunkért áldozatot hozunk. Beavató Mesterünket a konkurencia, a lineáris, "holnap már nincs" tanítás fenntartói, a betűhöz ragaszkodók megfeszítették és mosták kezeiket. "Nekünk kiválasztottaknak ehhez az emberhez semmi közünk sincs", mondták. Valóban, ma sincs semmi közük, mégis hatalmi struktúrájuk fenntartásához, farizeus képmutató, hazug viselkedésükben folyamatosan felhasználják azt, akik keresztre feszítettek. Azok a templomok, ahol kereszt található, erre a gyalázatos tettre is emlékeztetnek. Ahol nincs, ott nem emlékeznek meg. Következik, hogy az a háttérhatalmi szerkezet, hálózati rendszer, amit ma mély államnak (deep state) nevezünk már abban az időben is létezett. Beavató Mesterünket nem csak az önkiválasztottak vették el az embertől, hanem az a háttérhatalmi intézményesített apparátus is, amely a önkiválasztottak dogmáját magára nézve is érvényesnek találta, kezdve a III-IV. századtól egészen napjainkig.
9. az ember szükségszerűség és kiterjedés: mivel az igaz és normális ember képezi az Egy háza népét, következik, hogy az ember a teremtés, mint szükségszerűség és a kiterjedés, mint kinyilatkoztatás képviselője is. A rendet képviselő és fenntartó szükségszerűség és kiterjedés a kettő közötti kapcsolatok által létezik. A létező tehát a dualitások kapcsolata és a kapcsolatok dualitása által van. Ilyen dualitás a teremtés és a kinyilatkoztatások sorozata, ami egyben a tér és idő kapcsolata is és egymásra utaltsága is. Úgy a teremtés/tér, mint a kinyilatkoztatás/idő kölcsönösen egymásba alakulnak. Az ember ezt a dualitást, kapcsolódást, permanens átalakulást, mozgást, hullámzást és körkörösséget képviseli.
10. az ember a tanítvány (bővebben kifejtve a mester és tanítvány bejegyzésben).
Az ember egyetemességét bizonyító fentebbi állításokkal szemben áll a mai zömében modern és demokratikus tömegember, az individualista turista, a statisztikai egyén, akinek tudatlansága az anyagba süllyedt emberek vallásában csúcsosodik ki. Itt találjuk az életéhséget és szomjúságot, a modern rabszolgaságot és az anyagot megtestesítő sok-sok pénzt. Ha valamikor eljön az a kor, amikor a szellemi közösségek vallásai eltűnnek és csak az anyagba süllyedtek vallása marad meg, akkor az lesz a sötét modern kor, amikor szükség lesz egy újabb megváltásra, apokalipszisre, rendbetételre, mert az értelemmel megáldott, az Egy hasonlatosságára teremtett ember elfelejtette a rá bízott feladatokat: szeretni, boldognak lenni és visszatérni. Úgy tűnik, hogy a modernek nevezett korunkban egyre nagyobb gyorsasággal ebbe az irányba igyekszünk. Feladatát fel nem ismerve az anyagba süllyedt ember lelke közel áll a visszaképződéshez, az elkorcsosodáshoz és eltévelyedéshez, mert univerzális énjének elvesztésével sötét zuhanásba kezdett. Ha egy külső képpel szeretnénk érzékeltetni az elkorcsosodást, akkor az egy ipszilon betűhöz hasonlítható, ahol a betű alsó szára a közös út, ami mindenki számára azonos. A pont, ahol a betű két felső ága elválik, pedig a döntéshelyzet vagy a válaszút, amikor választani kell a „keskeny” és a „széles” út között. A döntés mindig két lehetőségre vonatkozik: a széles út az eltévelyedés, a lélek kábasága, álmos tudata, a benne levő anyagi sötétséggel, a keskeny út pedig az éberség, a tökéletes világosság, az anyagtól való megszabadulás útja.
A széles utat választó huszonegyedik századi modern, arc nélküli rabszolga, esetleg bio-robot vagy gender nincsen könnyű helyzetben, mert nem tudja, hogy sok esetben téves értelmezésekkel, korábban hazugságnak számító, ma pedig igazságnak vélt fogalmakkal rendelkezik. Így nem tudja, hogy van-e különbség tőzsdére, pártgyűlésre vagy templomba járni, esetleg hol tudná vallását gyakorolni. Nem ismeri a hagyomány dualitását sem, mert például nem tudja megkülönböztetni az egység (univerzalitás) hagyományát a kiválasztottságtól/ szeparatizmustól/ individualizmustól, a hagyományos tudományt a modern tudománytól, az alkotást a munkától, a rendet a rendszertől, a célt az eszköztől, az új szövetséget a régitől és a sor folytatható.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése