34. Ki az ember? (1)
1. az ember test (corpus), lélek (anima, psziché) és szellem (spiritus, pneuma): életünket nem csak a biológia (pl. növekedés, szaporodás), fizika (pl. mozgás, térfogatváltozás), kémia (pl. vegyi reakciók) vagy a matematika (egyenletek, szimulációs modellek, statisztikai számítások) szabályai szerint lehet leírni, hanem az ezek fölötti minőségi kapcsolatokkal, amelyek a duális párokhoz, léthez és élethez, testhez és lélekhez, anyaghoz és szellemhez, térhez és időhöz kötődnek, illetve az ember és az Egy kapcsolatában léteznek. A résztvevő párok mindig kölcsönhatásban vannak, egymásra utaltak és nem ellentétek, ahogy azt sokan gondolják, vagy ami még rosszabb tanítják is. Akár az is mondható, hogy „világunk” és benne az ember az anyagi és szellemi relációk, hálózatok mennyisége és minősége. Megjegyzés: a kínai hagyományban a hun, a spiritus, vagy a halhatatlan lélek, a p'o, az anima, vagy a halandó lélek.
Az ember lelke a forma, a test a forma által adott tulajdonságok megnyilvánítója, a tartalom, a szellem pedig az Egyhez való visszatérésre „alkalmas és érett” lélek. Annak függvényében, hogy milyen mértékben tulajdonítunk prioritást az emberi hármas (trinitárius) összetevőinek, a minket körülvevő „valóság” lehet objektív (tárgyszerű, testi, külső, véges és elemeire széteső, amit érzékszerveinkkel egyénileg vagy közösen is megtapasztalunk) vagy szubjektív (nem tárgyias, egységes, belső, amit önmagunkban hordozunk és a lélek értelmével érthetünk meg). Aki ezt a belső, értelmes megismerést felébredéssel, Beavató Mesterünk beavatási tanításaival és életpéldájával tovább tökéletesíti, válik szellemi, egyetemes, igaz és normális emberré. A test (bővebben az anyag) szerint élő embernek az érzékszerveivel felfogott valóság jelenti a világot, de a szellemi, belső világgal is rendelkező embernek ez csak múló káprázat. A testi ember összetéveszti énjét a testtel. Sem énjével, sem testével nincs tisztában. Nem kérdezi meg például, hogy mi a test? csont, izom és hústömeg, vagy annak vegyi összetétele szerint szén, nitrogén, oxigén, foszfor stb. Nem ismeri fel, hogy például egy 70 kg-os emberi test, amely kb. 45 kg oxigént, 12 kg szenet, 7 kg hidrogént, 1,8 kg nitrogént 1,7 kg kalciumot és kisebb mértékben egyéb elemeket, vasat, rezet és cinket tartalmaz nem az övé csak kölcsönbe kapta. A kölcsönt pedig illik visszaadni. A test eltemetésekor ezt a kölcsönt adjuk vissza. A másik kérdés, amelyet az előbbi után nem tesz fel, és ami fontosabb, mint az első, hogy mitől "működik" a testem, mitől lesz élő? A kérdésre a válasz, hogy a lélektől, mert ez adja a testnek a megnyilvánulását. A lélek a forma, a test a tartalom, a tartalmat pedig a forma adja meg. Akik a hármasságot, a hierarchikus szerveződést, az egyetemes rendet nem értik meg, azok a pszichológia, vallás, politika, orvoslás vagy valami más egyéb nevében az embert szétszedik.
A test-lélek-szellem kapcsolatát jól példázza a passió tizenharmadik képe is, ahol nemcsak a szellem, az egyetemes én visszatéréséről van szó, hanem a testnek, mint a lelki tulajdonságok megnyilvánítójának átszellemítéséről is, ugyanis a keresztre feszített test és a halál utáni test között ott van a szellem által az egységbe visszaemelt test. Így a test halála egyben átszellemítése (újjászületése) is, vagy vallási fogalomban megváltása, ami a test (anyag) felemelése és a duális teremtés (anyag és szellem egységének) beteljesítése, a rend helyreállítása. Akár az is mondható, hogy életünket halálunk által ismerjük meg, halálunkat pedig életünk által. A dualitásban egyik a másik nélkül nincs. A megváltás, felemelkedés az egyetemes ember részére megadatott, az anyagba süllyedt ember részére pedig nem. Mindenki Beavató Mesterünk példája szerint önmagát váltja meg vagy sem. A predesztináció nem az üdvözülést jelenti, hanem a visszatérés lehetőségét. A predesztináció a ránk bízott szakrális feladatok elvégzése.
2. az emberi lélek duális: a Paradicsomnak nevezett térben (egységes állapotban) az ember az Egyben volt és az Egy az emberben. Az időbejutáskor (kiűzetés) megtört az egység és lett a kettősség, az egyből sok lett, a minőségből mennyiség, a térből idő, a létből élet. Az ember pedig azt a feladatot kapta, hogy az átváltást fordított irányba, visszafele tegye meg, vagyis a sokból egyet alkosson, a mennyiségből minőséget, az időből teret, az életből létet, vagyis zárja a ciklust. Az örökölt, a lét egységéhez tartozó lélek az egyetemes (univerzális) én, vagy szellem, míg az időbe jutott lélek az egyéni (individuális) én. Az Eggyel való kapcsolattartást az egyetemes én, az észt meghaladó értelmes lélek adja. Ez a kapcsolat, kapocs, mélység az, ami legkevésbé érthető, ami titokzatos és értelmezése több évszázada foglalkoztatja a teológusokat, filozófusokat, művészeket és laikusokat. A modern, liberális kor volt az, amely elvette a lélek értelmét és azt az észnek tulajdonította. Amikor úgynevezett "észérvekkel" próbálták és ma is próbálják a lelket megérteni, keletkeztek az olyan tudományok, mint a pszichológia, amely az egyéni én megismerésével és kezelésével próbálkozik, vagy a szociológia, amely hasonlót próbál elkövetni a társadalom szintjén. Mindkettőnek ismernie kellene, hogy az emberi lélek duális, és ezt már a középkorban tudták. Eckhart mester az 1300-as évek elején például így fogalmaz: „van valami a lélekben, ami teremtetlen és teremtethetetlen, ... és ez a valami az értelem”. Hasonlóan gondolhatott Platón is, amikor úgy fogalmazott, hogy az ember szabadság (egyetemes én) és szükségszerűség (individuális én).
3. az ember az egyetemesség képviselője, a rend része, az Egy képe és hasonmása: az ember egyetemességét a horizontális élet (idő) és a vertikális lét (tér) kereszteződése, vagy keresztje adja, pontosabban annak felismerése, hogy az ember egyetemes énje (középpontja) közös a kereszteződések középpontjával. Mivel a középpont, vagy tengely nem csak a mikro-kozmosz emberében található meg, hanem a makro-kozmoszban levő bolygóknál is, akár az is mondható, hogy világunk a középpontok által létezik és „működik”, ami az egyetemesség. A középpont szükségességére találunk példát a genetikában is, amikor a sejtosztódás folyamán a pólusoknál levő kromoszómák a centróma (középpont) segítségével ereszkednek le az osztódás helyére. Ha az egyetemességben két középpont volna, az már nem igazi középpont, hanem periféria lenne. A középpont „működését”, az egyensúlyban tartást a mozdulatlanság adja, a periféria, a mozgás pedig adja az egyensúlytalanságot. Amikor az ember elveszíti egyensúlyát, a hierarchikus rendet, akkor kerül a perifériára, vagyis akkor lesz rendetlen. Az embernél az egyensúlyt a középpont, az univerzális én és a periféria, vagyis az individuális én viszonya, kapcsolata adja meg. Amikor egyensúlytalanok vagyunk, akkor individuális énünk van túlsúlyban, ha egyensúlyban vagyunk, akkor univerzális énünk. Az egyetemes én az Egy képe és hasonmása. Képe, mert őrzi az Egy elvárását, a meghívást a visszatérésre (hazatérésre) és hasonmása, mert képes ezt az elvárást, az egyetlen feladatot, a teózist teljesíteni. Érdemes figyelembe vennünk, hogy az Egy és a vallásoknak az Egyről alkotott képe nem ugyanaz. Amikor a vallások le tudnak majd mondani az általuk kialakított Egy képéről (elképzelésről), akkor jutnak vissza az egyetemességhez, a transzcendenciához. Az elképzelés, soha nem a valóság.
Beavató Mesterünk által tanított tudatosság vagy az egyetemes énről szerzett tudás, amit öntudatnak is nevezünk az, ami nem engedi a lelket a perifériára kerülni. A perifériára szorulást lehet akár csábításnak is nevezni vagy az arany középútról (egyensúlyról) való letérésnek is. Amikor az első emberpár engedett a csábításnak, tudatlanságában perifériára került. Ami képes minket a perifériáról, csábításból, tudatlanságból visszafordítani, az a középpont, az egyetemesség felismerése, az egyensúly, a rendre való törekvés vagy rendbetétel. Ha erre törekszünk, akkor az Egyben vagyunk, mert tudatlanságunkból a tudatosságba térünk vissza. Az évszázadokon át keresett bölcsek köve (szilárd alap) volt és ma is az a szellemi tudás, amely által az eredeti rend helyreállítható és a világ ősállapotába, az Egyhez visszavezethető. Ennek a bölcsességnek a megtalálása úgy külső (emberen kívüli) mint belső (emberen belüli) folyamatok összességéből érthető meg, amikor a folyamatok egymást fedik, a duális párok egymást kiegészítik, a külső a belsővel összekapcsolódik. A világ kezdetekor, a belső és a külső világ nem volt külön, hanem egy egységet alkotott. Egy volt az anyag és szellem, a test és a lélek, az élet és a lét. Ez volt a Paradicsomnak nevezett egyetemes állapot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése