33. Középpont

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/8TgsuUAxyzM csatornán.

A teremtés ciklikus, mindig ismétli önmagát, akárcsak az évszakok látható változása vagy a szabad szemmel nem látható mikrovilág változása. A ciklust, a körkörösséget, a mozgást az Egy indította el, és a „szerkezet”, amit rendnek, igazságnak, szabadságnak, szépségnek stb. is nevezhetünk, és ami azóta is működik. Az élet, a ciklikusság, a mozgás jellemzője a változás, a lét jellemzője pedig a mozdulatlanság, az állandóság. Amint az élet lényege a lét, úgy a mozgás lényege a mozdulatlanság. Az élet és lét, a mozgás és mozdulatlanság is a dualitás része. Ami biztos, állandó vagy nevezzük azt valóságnak az a dualitás, az egyetemes tér és idő, a mozdulatlanság és a mozgás, mikro-kozmosz és a makro-kozmosz együttműködése, kapcsolata. Ennek a kapcsolati rendnek vagy egyetemességnek vagyunk nap, mint nap részesei. A valóság az, ami van, az egyetemesség, az Egy, a kapcsolatok hálózata, a fent és a lent együtt. Ami minket az egyetemességhez köt, az a dualitás párjainak egymást kiegészítő képessége, kapcsolata, amit az „alkotó részek” középpontjainak egymásba illeszkedése ad. Ami tehát közös, az a középpont. Ilyen kapcsolati középpont, sűrítmény, koncentrátum, megnyilvánult egyetemesség vagyunk, lét és élet egyben. Csak egyetemességünkben vagyunk képesek a bennünk levő mikro- kozmosz középpontját egybekapcsolni, egyesíteni a makro–kozmosz középpontjával, összekötni a mozgást és a mozdulatlanságot, a teret és az időt. Ez az egyetemesség, kapcsolódás, a horizontális és vertikális hálózatok relációja, összefüggése maga a világ, így a világ bennünk van.

A kiegészítő párok kölcsönössége és a közös középpontok alapján, kijelenthető, hogy például a tér középpontja az idő és az idő középpontja a tér, a lét középpontja az élet és az élet középpontja a lét. Mivel a kiegészítő pároknak közös a középpontjuk, egymásba átválthatók. A tudomány ezt az átváltást a tér esetében úgy fogalmazza meg, hogy a tér görbülete. Ha tehát a tér görbe, akkor az időnek is görbének kell lennie, különben az átváltás nem történik meg. Amikor felébredettként egyetemességünket keressük a tudatunk által leképezett világban ezt a kereszteződést, átváltási pontot, kapcsolatot, középpontot keressük és beavatottként képesek is vagyunk megtalálni. Ez a középpont, kapcsolódás, az egyetemes (univerzális) és mozdulatlan én, vagyis az Egy, a valóság. Ezen kívül nincs más valóság. Amit beavatatlanként annak vélünk, az a káprázat, álomvilág, ami kézzel fogható és szemmel látható. Az Egy tehát egyetemességünk által került és kerül folyamatosan a világba. Az ő általa, az ő vele és az ő benne csak az egyetemes emberrel, az emberben és általa valósul meg. A „menjetek és uralkodjatok a világban” üzenete, az egyetemes énünknek szól, mert csak ő tud önmagán és így a világban is uralkodni. Egyetemes énünk a belénk kódolt üzenet hordózója, de végrehajtója is. Ami egyetemes énünket és az Egyet összeköti az a körkörös és vertikális mozgást és a mozdulatlanságot összekötő középpont. Ha a körülöttünk és a bennünk levő világot lineárisnak és nem körkörösnek látjuk, önmagunkat zárjuk ki a dualitás, tehát önmagunk középpontjának és egyetemességünknek felismeréséből.

A dualitás párjairól az is megállapítható, hogy mindig a mozdulatlanság, a tér, a középpont generálja perifériát, a mozgást, az időt vagy a fizika tudománya szerint a centripetális erő a centrifugális erőt. A periféria (idő, élet, mozgás) meg tud szűnni, a középpont, a mozdulatlanság, a tér viszont nem. Az állandó, a mozdulatlan mindig létezik. Ami megszűnik az a mozgás, az élet, a periféria, amelyik viszont mindig képes elölről kezdődni, ha van mozgatója. A mozgató „erőt” épp az átváltásból keletkező hullámzás/lüktetés adja, akár szívünk működését. A dualitás, a rend képződése tehát nem áll meg, mivel a rend folyamatosan képződik. Ha ezt a rendet a körülöttünk levő világra vetítjük ki, akkor kijelenthető, hogy a ciklusban résztvevő mai külső világnak, ha valamikor vége is lenne, akkor kezdődik egy másik világ, mivel az állandó generálja a változót. Az emberben levő belső világnak akkor van vége, amikor az ember arról önként lemond.

A nem pogány keresztény fogalmi rendszerben a mozdulatlan örök középpontot, az egyetemességet Paradicsomnak nevezik, ahol az Egy és benne a teremtett szellemi pár (önmagában is már a dualitást képviselve) együtt volt. Az Egyben volt a dualitás, a mozdulatlanban a mozgó, a térben az idő és benne az ember. Amikor az első emberi dualitás meg akart istenülni, olyan akart lenni, mint az Egy elfelejtette, hogy már megistenült, mert a mozdulatlanságban, az öröklétben volt. Az öröklét, a mozdulatlanság, a tér, vagyis egyetemességének fel nem ismerése, tudatlansága vezetett oda, hogy az ember biztonságát, vagyis létét feladta, és az időt, a mozgást, a megpróbáltatást, az életet választotta. Kockáztatott, amit a vallás szerint csábításnak is lehet nevezni. Ma is folyamatosan kockáztatunk, mintha szabadulni akarnánk létünktől. A tökéletességről való önként lemondás, önmagunk egyetemességének fel nem ismerése (például a fügefalevél mögé való elrejtőzés) vezetett eddig is és fog ez után is arra vezetni, hogy folyamatos bizonyítási kényszerbe, vagyis bizonytalanságba kerüljünk. Érdekes módon, amikor bizonytalanságba kerülünk, azonnal vágyódunk vissza az öröklétbe, a biztonságba. Ebből is következik, hogy a kapcsolódások potenciája vagyunk, ami adja a lehetőséget a kettősség megélésére: vagyis tudatlanságunkban eltávolodunk az Egytől, tudatosságunkban pedig visszavágyunk hozzá. Vagy a centrifugális (kilökő, eltávolító) mozgó erő hatása alatt vagyunk, vagy a centripetális (befele húzó, vonzó) mozdulatlan erő hatása alatt. A normális és igaz ember inkább az utóbbit választja.

A Paradicsomból való kiűzetés nem volt más, mint a dualitás egyetemes potenciájából való kilökődés, a centrifugális erő érvényesülése, az Egyel való közös kapcsolat felbontása, eltávolodás, ami a tudatlanság, illetve vallási fogalom szerint a bűnbe esés. Az öröklét elhagyása és az időbejutás, a létből az életbe kerülés, az, amikor és ahol bizonyítási lehetőséget kapunk az egyetemességbe való visszatérésre. Amikor megmutathatjuk, hogy mit tudunk. Életünk a bizonyítási lehetőségek sorozata, valódi érdemességi teszt, amelyből naponta vizsgázunk. Mindannyian rendelkezünk azzal az egyetemes állapottal, amely az Egyhez való visszatéréshez szükséges, csak esetleg nem tudunk róla vagy szándékosan nem is akarunk tudni róla. Ha ilyen tudatlanul viselkedünk, akkor a szellem, egyetemesség, öröklét, mozdulatlanság helyett a testet, az anyagot, az élet csillogását, az állandó nyüzsgést – mozgást választjuk, ami által önmagunkat tesszük kiszolgáltatottá, esetleg valakinek pl. ideológusnak, politikusnak, bankárnak, férjnek vagy feleségnek, vagy valaminek pl. pénznek, vagyonnak rabjává. A szabad szellemi ember mindezt elkerüli.

Kezdetben az Eggyel közös teret, létezést, egyetemességet, középpontot foglaltunk el, mert az Egy a mozdulatlan középpont. Aquinói Tamás szerint az első mozgató. Ha a keresztény fogalom szerint eredeti bűnről, vagyis tudatlanságról, fel nem ismert tökéletlenségről lehet beszélni, akkor az az emberi egyetemességről, mozdulatlanságról, öröklétről való lemondást (de nevezhetjük csábításnak is) jelenti. Tehát, ha tudatosak (bűntelenek) akarunk lenni, akkor egyetemességre, felébredésre kell törekednünk, ami a másodszori (szellemi) megszületést jelenti. A szellemi születés része, hogy Beavató Mesterünk keresztje által megtaláljuk önmagunk középpontját, önmagunk tudatára (öntudatára) ébredve pedig felvállaljuk egyetemességünket és kapcsolatunkat az Eggyel helyreállítjuk. A felébredés, majd az elmélyülés (beavatás) jelenti a megszabadulást, a kiüresedést, az egyetemességbe visszavezető utat. Ha úton vagyunk, ezt az utat járjuk. Úgy ahogy a makrokozmoszban a rend, az egyensúly, a pulzálás, a körkörösség a centrifugális és centripetális erők viszonyában valósul meg, úgy a mikro-kozmosz, vagyis a mi esetünkben az egyensúlyt, a rendet az egyetemes én és az individuális én kereszteződési viszonyában, egyensúlyában találjuk meg. Amikor egyensúlytalanok vagyunk, akkor letértünk az arany középútról, az Egyhez visszavezető útról.

Az egyensúlytartás része az egyetemességnek, a dualitásnak, a hierarchikus rendnek. A dualitások középpontjai és perifériái pedig kapcsolódnak egymáshoz, az egyik periféria a másik perifériával, ezáltal az egyik középpont a másik középponttal. Ez a tér és időbeli szerkezetet nevezik ma fraktál tulajdonságnak, vagyis, ami a kicsiben benne van, az van benne a nagyban is. Hermész Triszmegisztosz ezt úgy fogalmazta, hogy ami fent van, az van lent is. Világunk tehát a dualitások kereszteződése, hálózata vagy a kereszteződések dualitása. Nemcsak lineáris hálózatról van szó, hanem a tér és idő rácsszerkezetéről, kapcsolatáról, a rendről, a vertikalitás hálózatáról és az egyensúlyról. Ha a rácsszerkezetet a fizikai világ kivetülésében nézzük, akkor a világban elfoglalt helyünket, vagy tájékozódásunkat is rácsszerkezethez kötjük, amit ma pl. GPS koordinátaként ismerünk. A négyzetrács képes szemléltetni a teret és az időt, mert a horizontális és vertikális kereszteződéseit mutatja.