30. Mester és tanítvány

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/djlfnfnXM-Y csatornán.

Az ész, a racionalitás, a lélek értelmetlensége, az individuális én az életre jellemző. A létre az univerzális én, az értelmes lélek a jellemző. Az értelmes lélek (szellem) megismerése és megértése az egység, vagyis az Egy megismerésének lehetősége, a kapocs az Eggyel, a visszatérés folyosója. A szellemi emberek életüket úgy élik, hogy az univerzális énjük uralkodjon az individuális fölött, hogy életükben minél inkább betekintsenek a létbe, a transzcendenciába. A számunkra kijelölt az Egyhez visszavezető úton járás előfeltétele univerzális énünk felismerése (felébredés) és a benne való elmélyülés (beavatás), ami egyben bölcsesség is. További bölcsesség kell a meglévő analógiáknak, a transzcendenciának, a dualitásnak felismerésére és alkalmazására. A bölcsesség tehát az, ami az Egy és az ember közötti távolságot képes eltüntetni. Erre tanít minket Beavató Mesterünk.

Ő az egyetlen kinyilatkoztatás, a kettő, amelyik az Egyből ered. „Ő az én szeretet fiam, őt hallgassátok” olvassuk az új tanításokban, a visszatérés lehetőségét összefoglaló örömhírben. Nincs párbeszéd, nincs egyezkedés, nincs kizárólagosság és kiválasztottság, mint a régi írásokban. Nincs rejtőzködés, „vagyok aki (ami) vagyok”, vagyis találd ki, hogy ki vagyok. Helyette azt látjuk, hogy az Egy bemutatja szeretet fiát, utódját, örökösét, közvetítőjét, aki olyan, mint Ő, vele egyenrangú. A kérés pedig az, hogy őt kövessük, tőle tanuljunk és olyanok legyünk, mint ő. Az Egy azt kívánja, hogy az Ő képe és hasonlatossága legyünk, mert Ő Én vagyok. Mi tanítványok vagyunk, akik gyakran tudatlan, anyagias, magas individuális énnel rendelkezve elfeledjük, hogy az Egy képe és hasonmásai vagyunk, akik egyetemes énnel rendelkeznek.

A Mester és tanítvány közötti viszony érzékeltetésére a szenvedés értelmezését fogjuk vizsgálni. Mivel Beavató Mesterünk az egyetemes én megnyilvánulása, a keresztény fogalomban „az Ige testté lett”, nem szenved. Amit az ember szenvedéstörténetnek, Mesterünk esetében passiónak nevez, az nem a lélek „szenvedése”, hanem a lélek vágyódása az Egyhez, ami a test fájdalmával, megtörésével jár. Másképp nem is lehetne, mivel a kettőnek el kell válnia egymástól. Az elválás fájdalom a test részére és öröm a léleknek. Az Egyhez való visszavágyódás tehát édes és értelmes szenvedés, de nevezhető örömnek, ujjongásnak is. Beavató Mesterünk értelmes szenvedése, öröme mindazok szenvedése és öröme, akik levetették egyéni énjüket és rátaláltak a bennük levő egyetemes énre. Erről a felébredésről, értelmes szenvedésről szól a nem pogány keresztény fogalmi rendszerben a passiónak nevezett nagy eucharisztia (átváltozás), amit ha nem a test által megélt gyötrelmek és fájdalom oldaláról közelítünk meg, akkor örömről, ujjongásról beszélhetünk. Az ember önzetlen önfeladása az (individuális én feladása és a beteljesedés az univerzális énben), amely azért öröm, mert amint Beavató Mesterünk megmutatta nekünk is lehetséges.

Az értelmetlen, keserű, anyaghoz kötött szenvedés az előbbinek épp ellentéte, amikor az individuális énnel rendelkező, alvó ember lelke értelmetlenül szenved, mert szenvedése az anyag utáni vágyódásból fakad. Ilyen keserű szenvedés a dualitás vagy a kereszt szükségességének, felvételének fel nem ismerése is. Akkor szenvedünk lélekben, ha egyéni (individuális) énünk miatt nem ismerjük fel konvertáló képességünket az univerzális énre, ha nem helyezzük magunkat a kereszt középpontjába. Továbbá, ha felismert keresztünkkel nem mozdulunk el a visszafele (felfele) vezető spirális, fokozatokat ismerő úton. A visszafele mozgás vezet a mozdulatlanságba, az életből a létbe. Azért vannak lelki gyötrelmeink, mert lelki egyensúlyunk megbillent.

Beavató Mesterünk és a tanítvány viszonyában a hangsúly a tanítványon van, akinek a bölcsességet önmagában fel kell fednie. A Mester az, aki tanít, a tanítvány az, aki tanul. De miről szólnak a tanítások? A fontosabbakat kiemelve, például:

a) az Egyhez való visszatérésre, a megistenülésre (teózis). A keresztény vallás húsvétjában, a teózis példázatában Beavató Mesterünk egyetemes/univerzális énjét és ezáltal az Egy megnyilvánulását láthatjuk, amikor „az Ige testé lett” . Ő volt a második „teremtett ember”, akinek nem volt individuális énje, vagyis Ő volt a „bűntelen”. Van ,aki második Ádámnak is nevezi őt, ami avatatlan ember számára megtévesztő lehet. A „bűntelenség” a szeretetet, a szellemiséget, az éber lelket, a tudatosságot jelenti arról, hogy van tovább, az élet után a lét következik, majd megint az élet és megint a lét. A nem pogány keresztény húsvét ennek a megistenülési lehetőségnek, bűntelenségnek, példaadásnak és áldozathozatalnak emlékéről szól. Beavató Mesterünkben az Egy vagyis a bennünk levő egyetemes én nyilvánult meg. A húsvét tehát az egyetemesség kinyilatkoztatásának szellemi ünnepe (ezért nincs köze a húshoz, az anyaghoz), amikor a láthatatlan lélekből látható lélek lesz, amikor az érthetetlenből érthető, a felfoghatatlanból pedig felfogható, az elrejtettből látható. Akárcsak az örömhír többi üzenete a húsvét is az emberről és a rá rótt feladatról szól: mit kell tennie, hogy a körkörösségben rész vállalva visszatérhessen az eredetbe, a kiindulási (alfa) és érkezési (omega) pontba, az Egybe.

b) a dualitás, a tér és idő találkozási pontjának, kereszteződésének felismerésére: aki a kereszt (célkereszt) szükségességét felismerte, az önmagára talált, felébredett, megtalálta önmaga középpontját, ami az univerzális én, a bennünk levő isteni szikra. Ő az, aki életét ennek a felismerésnek rendeli alá, ezért kel fel reggel az ágyból, dolgozik, nevel, tanít, szánt- vet és arat, alkot, vigyáz a szakralitásokra és benne a másik emberre. Mindezt szeretetből teszi. Szeretetből dolgozni, gyereket nevelni, másokat tanítani, alkotni, életművésznek lenni, örülni mind olyan feladat, amire a visszatérést választó ember képes és vállalja azt. Akik ezeket nem ismerik fel, azoknak a rájuk kirótt feladat csak munka és pénzkeresés, élvezet és felelőtlen turistabolyongás a nagyvilágban. Ilyen a mai szellemtelen és egyre többet fogyasztó, egyre több anyagot felhalmozó tömegember.

c) a négyes feladat elvégzésére: az ember négyes hivatásának, feladatának teljesítése céljából létezik, ami a teremteni- megfeszülni- rendet tenni és feltámadni körkörös sorrendje. Ez önmagában is a rend része, mert az egyes részfeladatok egységes egészet alkotnak és a sorrend nem cserélhető fel. Az egész a körkörösségben nyilvánul meg, egyik feladat a másiknak van alárendelve, ugyanis teremteni például csak felébredett/ feltámadott/ visszatért léleknek (szellemnek) lehet. A visszatérésben csak a felkészült, de nevezhetjük megváltott, kétszer született, látó új lélek (szellem) vehet részt.

d) a régi anyagias szövetség helyettesítésére és az új szellemi szövetség (eucharisztia) alkalmazására: az öröm, a beteljesedés, az új szerződés az Egy és az ember között nem adatott meg ingyen Beavató Mesterünknek sem, tehát nekünk tanítványoknak sem. Akárcsak a visszatérés örömhírének tanításai és az eucharisztia (átváltozás) is nekünk és rólunk szól. Mi vagyunk az eucharisztia szereplői, így a kis eucharisztiában, amit a vallás úrvacsorának (az utolsó vacsora emlékének) nevez, én vagyok az, aki a Mesterrel együtt, az egyetemességben (ő általa, ő vele és ő benne) átváltozom. A nagy eucharisztiában pedig, amit passiónak nevezünk én viszem a keresztet, engem feszítenek meg, én vagyok a kereszten, én támadok fel és térek vissza az Egyhez. Az eucharisztia tehát nem öncélú, hanem célpontja az ember, módszere pedig a Mester példamutatása. A nagy eucharisztiában válik véglegesen eggyé Beavató Mesterünk és a tanítvány, ugyanis a Mester viszi a tanítványt a hátán, hogy majd a szegekkel kezüknél és lábuknál őket egy örök életre összeszegeljék, tehát összetartozzanak. De csak az az ember van összeszegezve a Mesterrel, aki hasonlóvá tudott lenni vele, vagyis akinek énje nem rejtett, hanem nyílt és egyetemes. Azzal az emberrel köt az Egy új szövetséget, egy örök életre szóló köteléket, aki hasonlóvá tud lenni a Mesterrel, akinek van keresztje és visszavezető útja. A szövetség tehát mindenkinek fel van ajánlva, azt visszautasítani eltévelyedés, vagyis bűn. Nincs predesztináció csak felajánlott szövetség. Aki visszautasítja, lemond arról, hogy az Egy háza népéhez tartozzon, tehát elvesz. A Mestert és a tanítványt az univerzális én (az Egy), a szent szellem köti össze. A kéz és a láb szögei, az univerzális ego közös. Aki nem fedi fel egyetemes énjét, annak jó a régi szövetség, a történetiség, az ősökre való hivatkozás, a test vagy annak meggyilkolása, a pusztítás és rombolás.

e) szeretetre, a legmagasabb éberség gyakorlására: az előbbiek arról az éberségről szólnak, amelyre Beavató Mesterünk tanított minket. Ő nyitotta meg az egyetemes én részére a szeretet tércsatornáját, hogy rajta a felébredett és beavatott lélek hazataláljon, visszatérhessen az Egyhez. Ez a tér, ez az erőkapú azóta is nyitva áll mindazoknak, akik univerzális énnel rendelkeznek és vissza szeretnének térni az Egyhez. A Mester és tanítvány köteléke, szerződése, új szövetsége tehát a visszatérés és befogadás örömének biztosítéka. Aki vállalta keresztjét, annak köteléke, új szerződésének szegei kezén és lábán már megvannak. Amikor úgy élünk, hogy ez a kötelék, kapocs megvan, akkor szabadultunk meg tudatlanságunktól és az anyagtól.