27. Kegyelem

A hangfelvétel elérhető a  https://youtu.be/4o0lzMRlses csatornán.

Univerzális énünk értelmével való „látás”, önmagunk megismerése teszi lehetővé, hogy ráeszméljünk arra, hogy a kereszténység, mint hagyomány és az üdvözülés, mint a hagyományhoz való ragaszkodás egy életen át tartó feladat és nem ajándék. Hasonló módon, a kapcsolódó hit és kegyelem sem ajándék, hanem feladat. Utóbbi kettő viszonyában, a hitben benne van a kegyelem, a segítség az Egytől, ezért a kegyelem a hitből fakad. A kegyelem lemondást, alázatgyakorlást, békét, derűt, kegyességet, kedvet (kedvességet), megbocsátást jelent, amelyet csak szellemi felsőbbrendűséggel, az egyetemes énből származó hittel lehet elérni. A kegyelem megértésére ad példát Jób esete, aki kijelentette, hogy: az Egy adta és az Egy vette el, áldott legyen az Úr neve. A kegyelem úgy is érthető, mint a nem cselekvés általi cselekvés, amikor nem az individuális énünk cselekszik bennünk, hanem univerzális énünk. Pünkösdkor nem történt más, mint annak a képességnek és tudásnak, a szakrális lélek egyetemességének megnyilvánulása, amely képes az egyetemes ént felfedni. Ez volt a rendbetétel, amikor nem számított ki milyen nyelven beszélt, milyen nemzethez tartozott vagy honnan származott, mert mindenki értette, elfogadta a másikat és értette az egyetemes kinyilatkoztatást. A magát egyetemesnek tartó mai kereszténységnek - különbözve a korai kereszténységtől- ezt az egyetemességre tanító feladatát kellene ellátni. Ideális esetben ilyen egyetemes közösségek alkotnák az Egy háza népét, akik igazak és normálisak (nem farizeusok). De ideális eset nincs.

Amint már utaltunk rá az ember része a hármasságnak, nélküle nincs értelme sem a világnak, sem a megváltásnak, sem a feltámadásnak, sem a kegyelemből kiáradó szakrális léleknek vagy a kegyelemből, ajándékba kapott életnek. Az Egy háza népét azon igaz és normális emberek alkotják, akik befogadták az Egytől állandóan áradó kegyelmet és szeretetet, nyelvre, nemre, földrajzi hovatartozásra való tartózásra való tekintet nélkül. Ugyanis az Egy kegyelméből, kegyelmével és kegyelméért élünk, úgy hogy mi is kegyelmet gyakorolunk másokkal szemben. Kegyelemből vagyunk itt. Aki kényelmes, nem ismeri meg a kegyelmet. Aki kényelmes és az individuális énje uralja az egyetemes énjét, annak van eredeti/áteredő bűne, a többinek nincs. Ha a vallás azt jelenti ki, hogy mindenki bűnös, vagyis mindenki rendelkezik individuális énnel, akkor igaza van. Ez a dogma a valláson belüli egyenlőség alapja. De azt is el kell mondani, hogy, ha letudjuk küzdeni individuális énünket, vagyis áteredő bűnünket, akkor már nem vagyunk többé egyenlők, hanem az Egy szabadságában és rendjében vagyunk. Ez lenne mindenki feladata. Nem az egyenlőségtől lesz boldog és élhető egy emberi közösség, egy nemzet, hanem épp a benne levő emberek különbözőségétől. Hasonló módon a világ népei sem attól lesznek boldogabbak, hogy egyenlőek egy másik néppel, hanem attól, hogy különböznek. A vallásos dogmák és a pszichológia az individuális énben találkoznak. Mivel számukra az egyetemes én, a megistenülés nem létezik, az embert évszázadok óta eltévelyedésben, magára hagyják. Amit egyik sem mond ki: old meg ha tudod, mert én nem tudok segíteni rajtad. 

Hit, szeretet és kegyelem kell a tudatlanságról (keresztény fogalomban a bűnről) való lemondáshoz is, amely csak teljes lemondás lehet. Nincsen vagy -vagy helyzet, nem lehet csak félig lemondani, félig tisztának lenni. nem leget félig megistenülni. A teljes lemondás jelenti a tudatlanságtól, az individuális éntől való megszabadulást. A dualitás értelmében a tudatlanságnak megfelelője a tudatosság, a rendetlenségnek a rend, a bűnnek a bűntelenség. A rendbetételre, megváltásra, helyre igazításra mindig szükségünk van, mert rendetlenségben, eltévelyedésben és tudatlanságban élünk. Mindig rendet kell tennünk. A bűntelenség, tudatosságot, megváltottságot, a tudatlanság legyőzését jelenti. Jogosan mondják az embere, hogy tudatlan, vagyis tökéletlen. Ahhoz, hogy tudatosok lehessünk, szükség van a tudatlanságunkra, ellenkező esetben nem lenne, amit rendbe tenni. A tudatlanság olyan akárcsak Júdás szerepe a megfeszítéshez: kell. Júdás is csak eszköz volt a cél eléréséhez. A tudatlanság is csak azért van, hogy általa megismerjük a tudatosságot, a tökéletességet. Úgy, ahogy az Egy kegyelme is azért van, hogy általa megismerjük, hogy milyen az, amikor nincs kegyelem. A lélek üressége (szegénysége, teljessége), tisztasága és az univerzális én értelme kell ahhoz, hogy az ember már a tudatlansághoz, vagy a bűnhöz se ragaszkodjon, hanem adja oda az Egynek. Vallásos fogalom szerint: vedd el Uram bűneimet, vagyis szabadíts meg individuális énem befolyásától.  De, ide illik még az is, hogy „legyen meg a Te akaratod” bennünk, mert eddig mindig úgy volt, ahogy „én” akartam, vagyis segíts a tudatlanságomtól való megszabadulásomban, erősíts meg a Benned levő hitemet.