21. Alkotás

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/hn-3SJ-RHO8,   https://youtu.be/JIiLeyscjBQ csatornán.

Az angol nyelvű verzió elérhető a https://theoneonly111.blogspot.com/2020/02/art.html oldalon.

Mindennapi tevékenységünknek nem az az értelme, hogy egy darab földet megműveljünk, néhány embert tanítsunk vagy neveljünk, állatokat tenyésszünk vagy házat építsünk. Mivel ezek a műveletek öncélúak, a magunk hasznáért tesszük, csak munkát végzünk. A munka mögött az individuális én önző érdekei állnak. Munkával nem lehetséges az aranykort, az Eggyel való közösséget megvalósítani. Kell a szellemi hozzáadott érték, amit alkotásnak, művészetnek vagy egy magasabb szinten életműnek nevezünk. Az alkotás értelme az, hogy a földet, az embert, a képességet, amit művelünk önként vállaljuk, akár egy saját kezű családi ház építését, áldozattal, amivel a világ egy darabját az Egyhez emeljük és visszavisszük oda, ahol eredeti helye volt. Ekkor van az alkotáson az Egy áldása. A legmagasabb alkotásban, az életműben az élet és a mű szétválaszthatatlan. Ha szétválasztható lenne, akkor az farizeuság lenne, vagyis töredezettség, meghasonlás. Ha életművet alkotunk, akkor a keresztény fogalomtár szerint az Egy országát/királyságát építjük. Tőlünk függ, hogy kezünk alól alkotás, művészet vagy munka kerül ki, hogy mennyire tudunk különbséget tenni alkotás és munka között, mennyire ismerjük fel, hogy az alkotás célja újra visszaemelni a világot az Egyhez, visszatérni a kiindulási és érkezési ponthoz, és kivenni részünket az anyagi természet rendbetételéből, az anyag átszellemítéséből. Erről szolnak a passió utolsó képei is.

Van olyan vélemény, hogy egy művészi alkotás katartikus élményt kell adjon, fel kell ébresszen. A műfajok közül talán a zene képes leginkább a lélek tisztán tartására, mivel olyan hangokon, frekvenciákon, hullámokon tud megszólalni, amelyek hasonlítanak a lélek frekvenciáihoz, hullámaihoz. Nem ok nélkül, a zene az, amely támogatja a befele fordulást, a meditációt és ezzel gyógyít. Tudjuk, hogy a zene hullámzás, ritmus, kairosz, amely akkor tölt el, amikor annak eljön az ideje. Így kötődik össze a zene a beteljesedéssel is. A művészi alkotásnak a felébredést kellene sugároznia, valami olyant, ami az életen és így az időn túl van, valamit az időtlenségből, a létből kellene megmutatnia, ha nem mást az élet elmúlását és a létben való folytatását. Az elmúlás felismerése ébrenlét, a pillanatban benne levő tudatosság, a hoppá érzése: itt van valami, amiről eddig nem tudtam. Most már tudom, mert a mű megmutatta. A műnek, alkotásnak tükröznie kell a lelket, amely alkotta, vagyis az alkotó benne kell legyen alkotásában. Mindegy, hogy az alkotás egy zenei darab, egy festmény vagy egy ház, a mű maga kell legyen a kézjegye. Ekkor beszélhetünk alkotásról, ellenkező esetben munkáról van szó.

A lét megtapasztalásának művészetét nem lehet a hasznosság elvén működtetni, mert a művészet kezdete a hasznosság vége. A művészet akkor életmű, amikor az ember élete lesz maga a mű. Jól mondták, hogy a művészet nem lehet öncélú. Az alkotás, legyen zenemű vagy az itthon (földi otthon) felépítése, nem az időnek szól, nem az alkotónak, hanem azoknak, akik utána jönnek és azoknak, akik azok után is jönnek, vagyis az időfelettiségnek. Az alkotás nem jelent természetfölöttiséget, hanem minimálisan a természet szintjére emelést, úgy, hogy az alkotó megtalálja a természet rendjét, hangját, színét, ritmusát. A hasznosságot a magunk hasznára találtuk ki. A természetben nincsen hasznosság. Az állatok és növények nem lesik a maguk hasznát, legfeljebb együttműködés van és az élet továbbadásának, a szaporodás feltételeinek kialakítása, illetve megőrzése. A látszólagos harc a vízért, a területért, a táplálékért, a levegőért folyik és nem a hasznosság érvényesüléséért. A hasznosság elvi kérdés, amit az állatok nem ismernek, csak mi emberek. A darwini létért való közdelem elve volt az, amelyre Marx tudatlanságában vagy igenis tudatos elferdítési szándékkal, az oszd meg és uralkodj, divide et impera elvet alkalmazta és az osztályharc elméletét kidolgozta. Ezzel a tettével ő is hozzájárult az ember sárba tiprásához, anyagi szintre süllyesztéséhez, a teremtettség szintjéről az állati szintre juttatásához.

A mű megalkotása tehát ott kezdődik, amikor az alkotó a hasznosságról lemond, annak érdekében, hogy az öröklétből valamit megmutasson. Ha érti itt lent, hogy ott fent mit mondanak, akkor képes azt a képet, azt a hangot leképezni önmaga és mások számára. Hogy ezt megtehesse szabadnak kell lennie, amely akár művészi szabadságnak is nevezhető, hiszen ideológiák szerint, parancsra, megrendelésre nem lehet alkotni. Ha az alkotónak sikerül a létet megjeleníteni, akkor ő az, aki a mennyet a földre képes lehozni. Ő az, aki a transzcendenst képes bemutatni, aki képes megízleltetni a létet és segít a másik embernek a teljes életet (élet és lét együtt) felismerni. A művész segíteni tud az embernek az önmagára találásban, az életkereszt horizontális és vertikális síkjának a középpontnak a megtalálásában, amely feltétele az Egyhez való eljutásnak.

Művészet például a táplálkozás is, amely az őskori embernél az egyik leggyakoribb kultusz volt. Az étkezés igazi szertartás, ugyanis látszólag az étel áldozza fel magát az embernek – valójában az ember ereszkedett le az anyaghoz, az ételhez, hogy azt az Egynek megköszönve újra fölemelje (pl. asztali áldással). Az ételek közül a növények azok, amelyek magukba sűrítik a négy szakralitást, a földet, a fényt, a levegőt és a vizet, ezzel is bemutatva azt, hogy elfogyasztásukkal, mi is részesülünk a szakralitásokból. A csoda az, hogy az étel odaadja magát az embernek, így a kettő, az étel és az ember egyesül.

Alkotás a szerelem is, amikor a nő odaadja magát a férfinak és a férfi a nőnek, amikor az Eggyel hárman vannak. A férfinak az asszony és az asszonynak a férfi nem zsákmánynak, birtokba adatott, hanem azért, hogy egymást kiegészítve átéljék az ősemberi teremtettséget, hogy egymás tükrei legyenek, és együtt emeljék fel magukat az Egyhez. A dualitás helyreállítása az, ha a két fél egységes egészet alkot a házasságban, eggyé tud válni lélekben és testben. Feladatuk, hogy műveljék egymást, hogy szeretve a másikat, egymás gyönyörűségére és értelmének fokozására legyenek. Az apának és az anyának a gyermek nem szolgálónak és nem tulajdonának adatott, hanem hogy lelkét művelve a szülő felemelje gyermekét az Egyhez, szellemi atyja legyen és segítse őt a másodszori születésben is. Ez a kettős szülői feladat, amelyből általában a második kimarad. A gyermek sem a szülő tulajdona, hanem annak a közösségnek, amelyből vétetett. Az ilyen nevelés, a felemelés éppen olyan kultusz, mint a szerelem és a tanulás, a táplálkozás vagy a földművelés.