14. A rendetlen farizeus
Az új kereszténység idején a régi szövetség és az államhatalmi érdekek érvényesítése következtében, a frissen alakult egyház a lélek értelmi tevékenységét (gnózis, értelem általi megismerés), amellyel az Egyhez való visszatérés (nem megtérés) útja biztosított, nem ismerte fel és nem értette, ezért üldözte és végül elhallgattatta. Így lett a felszínes bűn és büntetés, a bűnök alóli feloldozás, mint az üdvözülés feltétele újra központi gondolat, dogma és gyakorlat. A harmadik - negyedik században az egyház képviselőinek csaknem teljes mértékben sikerült visszaállítani az örömhír előtti időt, mintha közben megváltás nem is történt volna. Az ember elfelejtette, hogy az örömhír kinyilatkoztatása nem vallásalapítási célzattal történt, hanem átvilágítási, beavatási célzattal. Felfedni azt, ami rejtve van, a sötétségben világosságot gyújtani. Fényt vinni az emberek életébe. Akár az is mondható, hogy az apokalipszis szükséges, mert akkor válik főszereplővé a szakrális szellem.
Az örömhír nem vallás, nem eszme, nem dogma, nem szabály és nem világnézet. Mert ha mindez lenne, akkor mi benne az öröm.Tanításának lényege a beavatás, a kétszer születési hajlandóság elindítása és beteljesítése, a beavatottak, az Egyben igazhitű és normális emberek közösségének, az Egy háza népének kialakítása nyelvekre, nemzetekre, népcsoportokra való tekintet nélkül. Másképp mondva a vallástalan igaz és normális emberek spirituális közössége. Egyetlen hiteles élet van, az, amelyet Beavató Mesterünk mutatott meg nekünk, a többi farizeuság. Ahol nincs beavatás ott van az életért való küzdelem (darwinizmus, kommunizmus, demokrácia, és minden, ami izmussal végződik, még a katolicizmus is), az anyagba süllyedettség, eltévelyedés, a lét megrontása és az egymás iránti felelőtlenség. Ott nincs megváltás, mert az élet az élvezetekről, az anyagról és természetesen a hatalomról szól. Ez a hedonista farizeus életmód, néha modern is tud lenni, mint azt napjainkban is tapasztaljuk.
A farizeus viselkedés vezetett oda, hogy a kereszténység képviselői pragmatikusak lettek, nem az áldozathozatalt, hanem a hasznosságot keresték. A cselekvőt a cselekményből kizárták és a régi tanokra alapozva bevezették az üres és a személytelen tett fogalmát. Vagyis ami történik, az nincsen összefüggésben az emberrel. Nem szívlelték meg Beavató Mesterünk tanítását, a házasságtörő asszony példabeszédéből „az dobja rá erre az asszonyra az első követ, aki bűntelen”. Visszatért a kollektív bűnösség, ahol gyakorlatilag nem lehet senkit sem felelősségre vonni. Ez a farizeus viselkedés a legbiztosabb módja annak, hogy az ember önmagát a cselekményből kivonja, és felelősséget nem vállalva a nyilvánosság előtt képviseleti és nem lényének igazi arcában mutatkozik meg.
A farizeus magatartás egy védelmi technika, amely meghazudja a létet. Vajon mi is farizeusként viselkedünk gondolatban –szóban és cselekedetben? A vallási farizeusok ugyanazt a magatartást vették fel, amely ellen Beavató Mesterünk küzdött, és ezzel a magatartással gyengítették az örömhírbe foglalt tanításokat. A kialakult sablonmagatartás tette lehetővé a hatalom gyakorlását. A farizeus viselkedéséből adódóan, a bűn előtérbe helyezésével, és a bűnnek a Beavató Mester által transzponált megváltásával, az Egytől való félelemkeltéssel elérték azt, hogy az embereket a jó cselekedetekre ösztönözzék, mert csak a jó cselekedetek számítanak. A jó cselekedetek vallása pedig kifejlesztette az ember töredezettségét, az egység megbontását, amelynek következménye a képmutatás és hazudozás. A jó cselekedeteknek ellentmondó reformáció pedig magával hozta a világi és pénzügyi hatalmak által rég óhajtott hatalomátvételt, majd a ma is tartó szektásodást.
Beavató Mesterünk a létrontást nem a tettekben látta, hanem a lét egységének megrontásában, vagyis gondolatban, szóban, cselekedetben egyaránt, abban, hogy ki milyen tiszta életet él, lelkében -szellemében és testében, tisztát vagy tisztátalant. A bűnös nem az, aki rosszat követett el, hanem aki folyamatosan rosszban él, mert észre sem veszi azt. Még rosszabb, ha ezt a rosszban élést nemcsak helyénvalónak, hanem reálisnak tartja, és ami a legrosszabb, ha ezt tanítja és másoktól megköveteli. Semmi sem könnyebb, mint beszennyezni, és semmi sem nehezebb, mint megtisztítani az életet. Beavató Mesterünk a hegyi (fontos) beszédnek nevezett tanításában fejtette ki a farizeus viselkedéssel szembeni ellentétét, tiltakozását a régi vallás által követelt morális (jó és rossz, helyes és helytelen) cselekedetekkel szemben. Mesterünknek a létrontás egyetlen képviselőjével szemben kellett mindig harcot vívnia, a farizeussal. Tanításait úgy is nevezhetnénk, hogy: hogyan ne legyünk farizeusok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése