16. A kereszt középpontja
A tér és idő metszési pontja a kereszt, ami bennünk van és ez így van rendjén, mert a kereszt a visszatérés lehetősége. Az a csatorna, amelyet Beavató Mesterünk nyitott meg és azóta is nyitva áll minden másodszor született és visszatérni vágyó szellemi, igaz és normális ember számára. Akik nem ismerik a keresztet, azoknak nincs visszaút és ez nem vallás kérdése. Az Egytől való elszakadásunk óta magunkban hordozzuk az élet (horizontális) és a benne levő lét (vertikális) metszéspontját. Beavató Mesterünk hívása, hogy vegyük fel a keresztet, vagy ennek a másik kifejeződése, hogy mutasd meg a jobbik énedet. Másképp mondva tartsd oda a másik orcádat is , vagyis vállaljuk fel létünket, a vertikalitást, a teret. Ne süllyedjünk bele az élet horizontalitásba, az időbe, az anyagba, mert van tovább. A horizontális fölött van a vertikális, vagyis a tér, ahol elfogy az idő. Ez az üresség/teljesség, ahol megszűnik az „én vagyok” az individuális én, és helyette belép a „mi vagyunk” vagyis az univerzális (egyetemes) én, az Egy és én. Amikor azt mondjuk valamire, hogy mennyei, akkor épp ennek a vertikalitásnak, éginek, fenségesnek, tökéletesnek, a térnek a megérzését fejezzük ki.
Tudatos szellemi emberként képesek vagyunk vállalni a kapott teret és időt (vallásos fogalomban a keresztet) és nem menekülünk előle, mert, ha menekülünk, nem értettük meg a kereszt kettősségét, azt, hogy a kereszt mindenkinek jár, ha kéri, ha nem, mert az időbe érkezéssel (élettel) együtt megkapjuk a visszatérés (lét) lehetőségét is. A keresztet és az időutazást tehát nem lehet megkerülni, nem lehet kilépni belőle, mint egy régi cipőből. A megtérés, visszatérés a kereszten, az ajándékba kapott téren és időn át vezet. Ha az erkölcsiség oldaláról közelítjük meg a kereszt transzcendenciáját a lehetetlenre vállalkozunk, mert nincsen jó kereszt és rossz kereszt, csak kereszt. A régi, anyagi szövetségben nincsen kereszt, mert nincs tér (vertikalitás), csak idő, történetiség (horizontalitás).
Hálával tartozunk az Egynek, mivel Beavató Mesterünk által megismerhetjük a kereszteződések valódiságát, a kapott beavató tanítással és életpéldával megismerhetjük azt, hogy hogyan kell a vertikális síkon felemelkedni és a hivatásunkat, feladatunkat teljesíteni, mert ezek nélkül nincs közös tér, létállapot az Eggyel. Ismerjük, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Egy országába. A rendbetétel a tudatlanságtól való elválást, leválasztódást, a változtatás képességét jelenti, amikor például a rendetlenségből rendet, a hazugságból igazságot és az életből létet tudunk faragni. Úgy, ahogy az élet se nem jó, se nem rossz, csak élet, úgy a kereszt sem jó vagy rossz. Beavató Mesterünknél sincs jó meg rossz, mert tanításai nem az erkölcsről szólnak, hanem az igazságról, a rendről, a szabadságról, a szeretetről, az önfeláldozásról, a térről és időről, az életből a létbe forduláshoz szükséges tudás megszerzéséről, amit beavatásnak is nevezünk. Az erkölcs az időhöz, az élethez kell, Beavató Mesterünk pedig a létre készít fel minket. Ezért a régi szövetség inkább anyagi, filozofikus, míg az új szövetség a hitről, a keresztről, a transzcendenciáról szól. Akár az is mondható, hogy akinek nincs keresztje, az keresse meg.
Amikor úgy érezzük, hogy szenvedünk, tudnunk kell, hogy szenvedésünk oka mi magunk vagyunk. Azért szenvedünk, mert a dualitásból hiányzik a szellem. Mi okozzuk saját szenvedésünket, mert tudatlanságunk és félelmünk nagyobb, mint bizalmunk abban, hogy van tovább, hogy van egy kapu, amin át lehet lépni. A kapu mindig az új lehetőségek szimbóluma, ahol valami bezárul, de ugyanakkor valami megnyílik. Azt is mondhatjuk, hogy el kell veszítenünk életünket, az „én vagyok” állapotot, hogy létünket a „mi vagyunk” állapotot megtaláljuk, vagyis, hogy átlépjünk az időből a térbe. Elérni a „még nem vagyok” „de majd leszek” állapotot. Ha a kapuk bezárulása és megnyílása egymást követik, akkor ezek váltakoznak, tehát hullámzanak. A kapu megnyílását a felkészült, éber lélek „látja meg” aki át tud rajta lépni. A kába, alvó lélek nem veszi észre a kapu nyílását, ezért elvesz. Vallásos fogalomba a lélek üdvözül vagy elvesz. Nincs köztes lehetőség. Az egyetemesség (dualitás) tehát a hullámzásról, a pulzálásról, a rezgésről, a megnyílásról és bezárulásról szól. A váltakozás olyan, mint a születés és halál, az újra születés és az újra halál. A változások akár szimultán, úgymond egy időben is történhetnek, vagyis körforgásban, folyamatos pulzálásban is lehetnek.
A kereszt, tér és idő egymásra utaltságát Beavató Mesterünk golgota járásában, a passió stációiban is nyomon követhetjük. A stációknak több üzenete is van számunkra. Az egyik, hogy ne féljünk keresztünk felvételétől, vállalni a kapott teret és időt, valamint a már benne levő vagy ezután megszülető embereket pl. családtagjainkat, mert ellenkező esetben életünkben nem ismerjük meg a létet. A másik, ha elestünk, akkor álljunk fel, mert van tovább. Harmadik, hogy miután földi életünkben anyagiakat és szellemieket teremtettünk, önmagunkat megfeszítve (többlet terhet vállalva), elvégezhetjük a rendbetételt.
A keresztről, a térről és az időről az is elmondható, hogy a tér az idő szükségszerű hálózata, az idő pedig a tér szükségszerű hálózata. Ami tehát a vertikalitást és a horizontalitást összeköti az a szükségszerűség, a létezés. A létezés tehát szükségszerű. A teremtés is szükségszerű volt, mert szükséges a változás, a pulzálás, a körforgás, az eltűnés és a megjelenés, a megnyilvánulás, a kinyilatkoztatás. Az Atya például a teremtésben, a teremtéskor és a teremtéssel nyilvánult meg. Beavató Mesterünk pedig az egyetemes kereszténységre való tanításában, a tanításkor és a tanítással. A skolasztika úgy tartotta, hogy a mozgás szükségszerű, az első mozgató pedig az Atya volt. Mai szóval úgy mondanánk, hogy a mozgás, a körforgást jelenti, az átalakulást, a szükségszerű változást. A filozófia nyelvén a szükségszerűség az ok és okozat kapcsolatát fejezi ki. A szükségszerűség, a létezés, a tér és idő átkonvertálhatósága a priori az ember előtt is létezett és az ember után is létezni fog. Ezen belül pedig a tér volt előbb, majd a tér megnyilvánulása jelentette az idő megjelenését. Az ember egyetemes lelke is ezt az utat teszi meg: először az Atyával van együtt (lét állapot), majd időbe kerül (élet állapot, testet öltés) és rajta múlik, hogy a visszafele vezető utat képes-e megtenni, vissza tud-e a létbe jutni, képes-e másodszor, immár szellemben megszületni. Aki képes ezt az utat megtenni, az vallásos nyelven eléri az üdvözülést. Ez a keresztút, vagyis az idő és tér kereszteződése.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése