17. A betűhöz való ragaszkodás

A hangfelvétel elérhető a  https://youtu.be/2Jgiok3kgew ,  https://youtu.be/VpaMAuCpcI0 csatornán.

A régi szövetség tanai szerint a hagyomány a betűhöz való ragaszkodást jelenti, a régen leírt immár poros szöveget, amelyet az élet évezredek óta meghaladott. Aki erről eddig nem szerzett tudomást az engedte magát alvajáróként megvezettetni. Az Egy hagyománya, a transzcendencia más, mint a betű hagyománya, mert ez a kereszténység hagyománya, vagyis az éberség és szeretet hagyománya. A hagyomány ahhoz kell, hogy az ember képes legyen a szöveg értelme mögé látni és képes legyen életét a létbe visszavezetni. Van olyan kiválasztott alvajáró nép, amelyiknek több mint hatszáz szabályt kellett leírni (minden napra két tiltást) és keményen betartatni mind a mai napig, mert annyira eltévelyedett és annyira tiszteli a betűt. Pedig csak egy törvényt kellene betartania, a szeretet törvényét, amelyet Beavató Mesterünk hagyott ránk. Ő volt az, aki eltörölte a külsőségeket, a farizeusságot, a fapados erkölcsi kötelezettséget, aki különválasztotta a világosságot a sötétségtől, a külső farizeust a szellemi embertől. A belső ember, vagy másképp az igaz és normális ember a kereszt transzcendenciája által rendbe tett ember, aki már tudja, hogy életének mi az értelme, vagyis részt tud venni négyes hivatásának teljesítésében. A külső ember mindezen belső bizonyosságoktól független, aki az anyagot kiszolgálva elszenvedi a megpróbáltatásokat. A külső ember úgy gondolja, hogy ismeri a világot, mivel számára a világ az, ami kézzel fogható, szemmel látható, esetleg füllel hallható.

Amint azt a doktrínákról szóló fejezetben majd részletesebben kifejtjük, a keresztény vallás doktrínákat, kinyilatkoztatásokat alkalmaz, és azt úgy mutatja be, mint az Egy megnyilatkozása. A keleti világfelfogáshoz képest itt nincsen szükség személyes élményre csak a szóbeli, írásbeli kijelentésre és minden azon múlik, hogy a hívő hallgató/olvasó elfogadja-e ezeknek igazságát. A vallást mindig is nagyon foglalkoztatta az eredeti források szövegeinek pontos továbbadása, a betűtől való elhajlások kiirtása, a sola scriptura, amely időnként megszállottsággá fokozódott, pl. az eretnekségek és máglyaégetések idején. De miért kell a kereszténynek megállni a szabályoknál és törvényeknél ahelyett, hogy engedné magát belemerülni a szeretet flowjába, amelyik állandóan áramlik az Egytől, az élet szeretetébe, a hármasságba? Miért nem tapasztalhatja meg mindenki és lehetne élménye Beavató Mesterünk tanításairól, esetleg lehetne része kegyelmi ajándékban? Ki dönti el, hogy kinek lehet élménye és kinek nem lehet? Az új kinyilatkoztatást megérteni azt jelenti, hogy tudatosítjuk magunkban azt, hogy az Egytől jövünk, és földi tesztelésünk után hozzá kell visszatérnünk.

Mit köszönhetünk a betű szerinti értelmezésnek? Azt, hogy a keresztény hagyományból már a harmadik-negyedik században vallást csináltak, hogy a bűnt a vallással egyenlővé tették, illetve a vallást felhasználták a bűnbocsánatra (megváltásra) és csak a vallás, illetve képviselője az Egyház oldozhatja fel az embert a bűnök alól. Mintha ehhez az ember, az Egy képe és hasonlatossága nem is kellene. Mindent a feloldó szolgáltató végez. A dolgot tovább súlyosbította, hogy az Egybe vetet hitet az erkölcsös magatartás szintjére süllyesztették, sőt mindenkire a ma született csecsemőre is kimondták, hogy bűnös. Mert szerintük van eredendő bűn. Az eredendő bűnt azért nem ismerjük, mert már nem tudjuk elkövetni. Azt viszont nem mondják el, hogy a bűn, nem más, mint alvajárás, tudatlanság és eltévelyedés, amikor a szellem lealacsonyodik az anyaghoz. Továbbá azt sem, hogy azért volt szükség az eredendő bűn feltalálására, hogy ez által manipulálni lehessen az embert. A bűnt összetévesztették az eredendő bűnnel. Beavató Mesterünk a tudatlanságban, az alvajárásban, farizeuságban fogalmazta meg az Egy útjáról való letérést, az eltévelyedést. Azt, hogy valaki bűnös nem is használta, csak azt, hogy tudatlan.

A betűhöz való ragaszkodás nem szól a szeretet törvényéről, a dinamikus hitről, ahol a rejtett megmutatkozik, felfedi magát, amikor a sötétségből fényesség lesz, amikor a megfigyelő a figyelem középpontjába kerül, amikor a néző látvánnyá, a káprázat pedig valósággá válik. Az éberség vagy a szeretet törvénye és nem a betűhöz való ragaszkodás az, amelyik a fizikai világban létező embert a lappangó (anyagi és szellemi) állapotból a megnyilvánulás (szellem), világosság fele irányítja. Az ember számára a láthatatlan világ dolgai rejtve vannak, és csak az éberség törvénye teszi láthatóvá az ismeretlen és láthatatlan világot és tud a fizikai világ káprázatából szellemi valóságot alkotni. Más szóval mondva: a teremtő Egy megnyilvánulását felfedi. Ez a törvény teszi lehetővé, hogy a valóság három összetevője, a szellem (megfigyelő), a lélek (folyamatot nyilvántartó) és a test (megfigyelés tárgya) egy legyen, mert minden az Egytől származik, általa létezik és érte van. Vallásos fogalomban ő általa, ő vele és ő benne, a szellemi embereknél pedig mi általunk, velünk és bennünk.