7. Időutazók

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/70I2GpvMBog csatornán.

Az időbe érkezésünk (teremtés) és az időben való utazásunk (élet) során egy adott pontig való eljutását nevezhetjük a várakozásban eltöltött időnek. Életünk a várakozások sorozata, ugyanis szüleink arra vártak, hogy megszülessünk, mi pedig arra, hogy felnőjünk, hogy vágyainkat, álmainkat beteljesítsük. Várakozásunk lehet tudatos vagy tudattalan. Tudatosan várakozunk, amikor tudjuk elvégzendő feladatainkat, tudjuk, hogy időutazók vagyunk az Egy által számunkra kijelölt térben és időben, azokkal az emberekkel együtt, akiket az Egy mellénk rendelt. Mindennapi imánk is arról kellene szóljon, hogy "add Uram, hogy ma is elvégezhessem azokat a feladatokat, amiket rám bízol". A tudattalan várakozó mindezekről nem tud.

Tudatos várakozásunkban felébredettnek, ébernek kell lennünk, hogy a jelenben, a pillanatban éljünk, és ne lefokozott tudattal (tudatlansággal), nyitott szemmel egy álomvilágban. A várakozás feltételezi az alázatot, a beteljesedés utáni vágyat, a kiszabott feladat elvégzését, amikor arra is várunk, hogy a következő megbízatást is teljesíthessük. Éberség nélkül nem vesszük észre a megbízatás üzenetét. Vajon felgyorsítható a várakozás? Ha párhuzamosan ötféle dolgot teszünk, gyorsabban élünk? A várakozást lehet gyorsítani, csak nem érdemes. A tudatos várakozó kivárja sorát mindennek, mert tudja, hogy minden akkor történik meg, amikor annak eljön az ideje. Az írás így fogalmaz: abban az időben. Általában várunk arra, hogy lefeküdjünk, majd reggel felkeljünk, hogy megfőjön a reggeli kávé, hogy elinduljon a számítógép, megérkezzen a metró, és hogy munkába érjünk. Mindezekhez idő kell. De a legtöbb időt, egy egész életet kaptunk arra, hogy a boldogságot, gondviselést, kegyelmet, szeretetet megtapasztaljuk, hogy felébredjünk és az Eggyel közös transzcendens tudatban éljünk.

A várakozáshoz alázat, türelem, összeszedettség, koncentráltság kell, hogy figyelmünket, várakozásunkat arra fordítsuk, amire érdemes. Ha időnket érdemtelenül, az Egytől távol eső dolgokra pazaroljuk, akkor nem tudunk a lényegre koncentrálni, szórakozottak leszünk, szétszórjuk magunkat, és eltékozoljuk a ránk bízott szakrális időt. Ha állításunk igaz, hogy az ember idő és fénykoncentrátum, akkor igaz az is, hogy életünk önmagunkban való utazás, amit tudatos vagy tudattalan állapotunknak megfelelően érzékelünk. Megjegyzés: a teremtés könyve nem szól az idő teremtéséről csak a fényről, ami azt jelenti, hogy az idő és a fény megjelenése egyszerre történt, illetve a fény az idő és az idő fény. A fizika az időt valamilyen rendszer entrópiájának növekedéseként vagy két energiaszint közötti átmenet sugárzásaként, kapcsolataként értelmezi. Továbbá, az idő akkor létezik, ha mérhető, tehát mennyiségi. A fizika tudománya nem beszél a nem mérhető, minőségi időről, az örök időről, ahol nincs mozgás tehát változás, csak mozdulatlanság, vagyis tér.

Az Egy a szakrális és teremtett időt ránk is azért bízta, hogy mindig egy újabb esélyt adjon arra, hogy ha ma valamit nem sikerült megoldanunk, holnap megoldhassuk és így visszatérésünkben lépésről-lépésre egyre közelebb jussunk az Egyhez. Mindig kapunk időt arra, hogy ha hibázunk, azt kijavíthassuk, hogy egyre tökéletesebbek legyünk. Ez a szakrális idő szabad akaratunk gyakorlásának ideje is. A lélek szabad akaratán múlik, hogy a visszatérést, megtérést, visszafordulást, rendbetételt, a horizontálisból a vertikálisba való feltámadást önmagában elindítsa, hogy másodszor, immár szellemben megszülessen és elinduljon az univerzális (egyetemes) énjének, szellemének felemelkedése útján. Szellemünk visszavágyódása az univerzális létbe az újra kötést re- ligiót (nem vallást), az Eggyel való új egység kialakítását jelenti.