262. Ha nincs felelősség

A Paulus alapította új keresztény vallással való szembesítést nem lehet az intézményes vallásra bízni, mert senki sem állhat helyt önmagáért. Elképzelhetetlen az olyan államilag fenntartott vallási intézmény, amely igazságot szolgáltatna azoknak, akikkel szemben ő követ el igazságtalanságot. Ha egy feltételezett bíróság a vallási intézményt el is ítélné, mit tudna tenni? Talán börtönbe zárná? Életfogytiglant kapna, esetleg kényszermunkára ítélné, mert hatalmi érdekből háborút üzent a teremtett embernek? Esetleg politikai jogaitól fosztaná meg, mert papjai pl. az inkvizíció, a zsinati kiközösítések és kiátkozások által még a gyanúsítottakat is megkínozta? Az intézményes vallást, mint jogi személyt hatalmi céllal, racionális okkal és szándékosan az anti-krisztust képviselő tudatlanok hozták létre. Ezért nem valódi személyről van szó, hanem jogi, vagyis csak papíron létező személyről van szó, aminek nincs semmilyen felelőssége, akárcsak a mai EU parlamentnek. A felelőtlen intézményt nem lehet felelőssége vonni. Az intézményes egyházi vallás önmaga fölött nem tud ítélet alkotni és így önkritikát sem tud gyakorolni. A felébredett ember feladata, hogy ezt helyette megtegye. Csak az embernek van lélek ismerete, az intézménynek nincs. Csak az vonható felelősségre, aki az intézményt képviseli, vagyis a teremtett embert. A felelősség tehát nem közvetett, hanem közvetlen. A vallást nem lehet megbüntetni, csak az embert. A teremtett világban csak egyetlen önrendelkező, önszabályzó, szabad akarattal rendelkező entitás/lény létezik és ez az ember. Az emberi közösség, amit társadalomnak, népnek, államnak nevezünk ennek csak analóg képviselője.

A dolgok mégis fordítva vannak beállítva: az ember van a közösségért, a társadalomért, az államért, a vallásért, a hatalomért stb.. Elfelejtettük, hogy Isten nem az államot, a vallást, a társadalmat stb. teremtette a saját képére és azonosságára, hanem az embert. Mégis az ember van a sorban leghátul. Mivel a vallási intézmény nem vonható felelősségre, azt jelenti, hogy az intézmény felelőtlen az emberrel szemben. És ezt Paulus is tudta. Amit ő létrehozott, az új intézményesített kereszténység, nem más, mint felelőtlenség a teremtett emberrel szemben. Az ember nem védhető meg az állammal, a vallással, az intézménnyel szemben, de a vallás, az intézmény megvédhető az emberrel szemben. Miért? Mert a jog nem az embert, hanem az intézményt, a vallást, az államot stb. védi és. szolgálja. Pontosabban kiszolgálja és így az ember kiszolgáltatottá válik. A célorientált Paulus a katolikus és protestáns felelőtlenség vallását hozta létre, ideértve a több mint kettőszáz szektát is.

A felelőtlenség képviselői nem akarják tudomásul venni, hogy Beavató Mesterünk immár kétezer éve az önkiválasztottak vak babonáját megdöntötte, mert az igazságot, a rendet és a szabadságot, az önrendelkezést, önszabályozást nem kiváltsággá, hanem minden ember számára átláthatóvá és elérhetővé tette. Beavató Mesterünk ezzel nyitotta fel harmadik szemünket, amit felismerésnek, felébredésnek vagy az egyetemes tudásba való beavatásnak is nevezhetünk. Az Atya az igazság, a rend, a szabadság, a tudatosság, a szeretet Atyja. Az igazság, a rend, a szabadság pedig a kinyilatkoztatásból ered, amit a teremtett embernek is ki kell nyilatkoznia. Ezért egyetlen ember sem nélkülözhető, vagyis a folyamatos teremtésből, a cirkularitásból senkit sem lehet kihagyni. Senkinek nincs Atya fölötti joga a másikat a teremtés részvételéből kizárni. A felelősségre nem vonható intézményes vallás mégis ezt teszi. Az intézmény kétezer éve arra tesz kísérletet, hogy az ember szabad akaratát megcsonkítsa, netán elvegye, kihasználja, manipulálja, elhallgattassa, szabadságát korlátozza, összességében a teremtett ember és az Atya közé álljon, ami nem más, mint intézményesített bűn, vagy a jog nyelvén fogalmazva az emberiséggel szembeni bűntett. Honnan veszi az intézményes vallás a bátorságot, legyen az bármelyik is, hogy az ember szabad akaratát korlátozza, miért talál ki olyan ürügyet, mint pl. azt, hogy a tömegember nem tud magán uralkodni, ezért az intézménynek kell fölötte hatalmaskodni. A hatalom nem bízik meg az emberben, de elvárja, hogy az ember bízzon a hatalomban. A legrosszabb, ha ezt a hatalmaskodást, az intézmény úgy adja elő, hogy őt erre Isten kiválasztotta. Mindenkinek joga van az élethez, az életet pedig sem teremtett ember, sem intézmény nem korlátozhatja. Élet alatt nem a test, hanem a lélek működését kell értenünk. Aki az egyetemes létezéshez szükséges észlelést és megtapasztalást korlátozza, az vétkezik a folyamatos teremtéssel szemben, vagyis vallásos nyelven bűnt követ el, mert kizárja az illetőt a cirkularitásban való részvételből, az Atya kinyilatkozásának megismeréséből, másképp mondva éket ver a teremtett ember és Teremtője közé.

De milyen következményei lehetnek annak, ha valaki a többieknél jobbnak, szebbnek, tökéletesebbnek, ezért kiválasztottnak képzeli magát? Vagy mit jelent az, ha egy nép magát Isten választott népének gondolja? Vajon Istennek miért lenne szüksége az emberi tudatlanságból származó önteltségre, gőgre, kiválasztottságra, a másik embert elnyomó hatalmaskodásra, még akkor is, ha azt vallásnak nevezik? Továbbá, miért csak a közel–keleten és Európában ismert ez a fogalom? A keleti embert, pl. a hindut vagy a kínait egy másik Isten teremtette? Csak a tudatlan mondhatja azt, hogy őt valamire az Isten kiválasztotta. Ennek oka az a felsőbbségérzés, pl. az, hogy 1) ő érti Isten szavát 2) ezért ő tolmácsolhatja Isten szavát, azoknak, akik nem értik azt 3) a tolmácsolással irányíthatja a többi embert. Ami azt is jelenti, hogy a kiválasztott azt hiszi, hogy neki olyant szabad gondolni, szólni és cselekedni, ami a másiknak nem szabad. Minden következmény nélkül szabad például hatalmaskodni, kizsákmányolni, hazudni, gyűlölni, igazságtalannak lenni, bűnt elkövetni stb. Neki azért szabad, mert szerinte vannak a teremtettek és a még inkább teremtettek, a jobbak, a tökéletesebbek, a szebbek stb. mintha Isten emberi szempontok szerint választana ki bárkit, különösen egy tömeget, amit tévesen népnek neveznek. Ezért a világ egyetlen kiválasztott népe az ő Istenével bizalmi, kivételes, protekciós, mondhatni haveri viszonyban áll. Az antropomorf Istennel lehet egyezkedni, vitatkozni, tanácskozni pl. Ábrahám és Mózes. Illetve ha valami rossz fát tett a kiválasztott a tűzre, akkor azt Istennel büntetlenül el lehet intézni. Ha pedig minden jól sikerül, akkor az üzleten megosztoznak. Egyesek azt mondják, hogy mindig lesz olyan nép, amelyik önkiválasztottnak képzeli magát és ezért képes lesz hatalmi vallást létrehozni. A vallás tagjai nemcsak abban fognak hinni, hogy ők az egyetlen hiteles kinyilatkoztatás birtokában vannak, hanem abban is, hogy ez felhatalmazza őket arra, hogy másokat felelősségre vonás nélkül nyomorban tartsanak, esetleg elpusztítsanak. Nem véletlen, hogy a két ábrahámi fanatikus vallás, mást ért az alatt, hogy Isten dicsőségére cselekedni, mint azok, akik nem a fanatikus vallást követik.

Ideje lenne elfogadni, amit pl. Paulus sem tett meg kétezer évvel ez előtt, hogy a genetika, a vér, vagy bármi olyan tulajdonság, ami a testhez kötött pl. a körülmetéltség, vagy ami a vallásos dogmához köt, nem jogosít senkit felsőbbrendűségre. Az önkiválasztottság alapján csak bűnöket lehet elkövetni, vagyis megosztottságot, kétséget az egység helyett, ami kételkedés a teremtés tökéletességében. A kiválasztottságot, az érdemességet mindenki magában tudja megvalósítani, ha van hozzá tudása, bátorsága és szabad akarata. Közös érdemesség, ahogy kiválasztottság sincs. Beavató Mesterünk mondta: “aki hisz bennem, az megteszi majd mindazt, amit én tettem. Sőt, még nagyobb dolgokat fog véghezvinni.” Hol itt a kiválasztottság? Senki nincs a csalhatatlan tudás birtokában, de megvan rá a lehetősége, ha arra törekszik.

A Szanhedrinnek sikerült elhitetni Paulussal, hogy ő, mint a kiválasztott nép képviselője arra van hivatva, hogy ellensúlyozza azt a tömegképződést, a “train the trainer“ láncolatot, amelyet Beavató Mesterünk és tanítványai az egyetemes tudás megszerzésére vonatkozó tanításokkal előidéztek. Farizeusként a fanatikus Paulus abban hit, hogy a régi szövetségen nevelkedett önkiválasztottak megmenthetők a vallási metamorfózistól, a nem pogányról a pogányra váltástól, úgy hogy továbbra is megőrizik nem pogányságukat. Ennek érdekében manipulációra és kritika mentességre volt szükség. Ahhoz viszont Paulus tudatlan volt, hogy megértse, hogy ha ő kiválasztott, akkor miért kell manipulálnia és a jeruzsálemi 12 kritikájától iszonyodni? Ha ő a kiválasztott és a kinyilatkoztatás birtokában van, akkor miért fél és manipulál? Paulus az új kereszténység Jézus követőivel szemben elkövetett üldözés gaztettei alól önmagát és a kiválasztott népét azzal a kijelentéssel oldozta fel, hogy: mi kiválasztottak vagyunk, mert mi vagyunk a közvetítők Isten és köztetek, mi értünk Isten nyelvén, mert Ábrahám és Mózes nekünk ezt megmutatta, ezért mi hatalmaskodhatunk fölöttetek.

Paulusnak szerencséje volt, mert elődei feltalálták az eredendő bűnt. Ha ez nem létezett volna, akkor Paulus véres szenvedés teológiáját is alaptalan lenne. Nem kellene a feltámadás és a túlvilági üdvözülés, a törvénybe (tízparancsolat és Tóra) vetett hit sem. Ha nincs bűn, akkor nincs megváltás és a megváltó, véres szenvedés és halál. Ha nincs bűn, nincs a második (Paulus), a harmadik (Calvinus) és a mai negyedik (digitális kommunizmus) Pax Judaica sem. De, ahhoz, hogy érvényesíteni lehessen a vallásos hatalomgyakorlást, fel kellett találni az eredendő, a mindenkire, még a ma született kisgyermekre is érvényes bűnt. Beavató Mesterünk nem arra tanított, hogy keressük a bűnt, hanem hogy bűntelen gyermeki tisztasággal önmagunk legyünk és azt a tudást keressük, amely által minél jobban meg tudjuk ismerni egyetemes önmagunkat és közelebb kerülhetünk az Atyához.

Paulus hatalmaskodásának következménye, hogy ideológiájával, modelljével képes volt mindazokat megfertőzni, akikkel szóban vagy írásban érintkezett. A neurotikus Paulus, hogy a Szanhedrin megbízását teljesítse, képes volt pl. gyűlölni, erőszakot alkalmazni, monológot, egyszemélyes színdarabot játszani, azzal a mottóval: Gyűlölöm őket! Irtanom kell azokat, akik a jeruzsálemi 12-t követik! Ő volt a gyűlölködő vallásalapító apostol. Ne feledjük el, hogy a problémát soha nem az üldözöttek okozzák, hanem azok, akik üldöznek. Paulus rossz lelkiismereti, pszichológiai állapotát mai tudásunk szerint poszttraumás stressz szindrómának (PTSD) nevezzük. Ugyanis a gyűlölködő vallásalapító élete tele volt hatalmas megpróbáltatásokkal és traumatikus eseményekkel, amelyek fizikailag, érzelmileg és lelkileg is megviselték. Szenvedéseiről leveleiben is beszámol. Ezek arra utalhatnak, hogy Paulusnál olyan tünetek fordultak elő, amelyek PTSD-re utalnak: 1) a traumás élmények közé sorolhatók pl. a többszöri börtönbüntetések, amelyek nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is megviselték, a verések, a kövezések, a halálos veszélyek, amelyekről pl. a 2Kor 11.24-25- ben a következőkről: „ a zsidóktól őt ízben kaptam egy híján negyven ütést” illetve „ háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam” 2). a lelki terhek között említhetők azok a személyes küzdelmek is, amelyekkel a gyülekezetek szervezésekor találkozott pl. az aggódás a gyülekezetekért. A 2Kor 11.28-ban arról számol be, hogy felelősséget érzett a gyülekezet lelki fejlődéséért, illetve hogy fájdalmat érzett az emberek elfordulása vagy az őket érő nehézségek miatt: „ezek mellett ott van még minden napi nyugtalanságom, valamennyi egyház gondja”. A 2Kor 12.7-10-ben Paulus egy személyes szenvedésről, a „tövisről” is szól, amit Isten küldött neki, hogy megtörje büszkeségét és megőrizze alázatát: „hogy el ne bízzam magam, tövist kaptam testembe”. A „tövis” alatt valószínűleg a krónikus testi vagy lelki fájdalmat kell értenünk, az állandó megfelelési kényszert, a folyamatos megterhelést. Valószínűleg Paulusnak tudomása volt neurotikus állapotáról, ugyanis a 2Kor 12:9-10-ben arról számol be, hogy „elég néked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé”, vagyis arra gondolt, hogy Krisztusban menedéket, hitet, reményt és szeretetet talál.

A PTSD-nek több típusa létezik attól függően, hogyan, mikor és milyen hosszan jelentkeznek a tünetek. Paulus esetében elsősorban a több, mint három hónapnál tovább fennálló krónikus PTSD-ről lehet szó, amelyet depresszió vagy szorongás jellemez, másodsorban pedig a késleltetett PTSD-ről. Itt a trauma után hónapokig, akár évekig nem jelentkeznek tünetek, majd egy újabb stresszhelyzet vagy esemény hatására hirtelen előtörnek. Paulusra talán a harmadik típus, a komplex PTSD illik leginkább, amit a feltételezett damaszkuszi esemény okozhatott, és amely megismétlésétől tartott Paulus: félt attól, hogy újra találkozzon Jézussal és felelőtlenségéről számot kell adjon. A komplex PTSD jellemzője a fenyegetettség, amelyet Paulus is igyekezett elkerülni, nehogy újra át kelljen élni a már megtörténteket. Paulus vélhetőleg érzelemszabályozási zavarral küzdött pl. negatív énképével, amely következtében legyőzöttségét élte meg és ebből fakadóan gyűlölt és támadott. Énképe helyreállításában, egyensúlyának keresésében Paulus levelezésekkel és közösségek szervezésével, beszélgetésekkel gyógyította magát. 

A pszichológia mai tudása szerint Paulus damaszkuszi PTSD szindrómájának fontosabb lépései: 1). a sokkhatás, amikor az ember fel sem fogja teljesen, hogy mi történt vele. Jellemzője a bénultság, az érzelmi kiüresedés, vagy épp a túlzott aktivitás. 2). a tagadás és elhárítás, amikor az ember próbálja kizárni a fájdalmas emléket. A leggyakoribb gondolat ilyenkor, hogy „nem is volt ez olyan komoly”, vagy mintha az esemény nem is vele történt volna meg, ami gyakorlatilag egy védelmi mechanizmus, egyensúlykeresés, hogy a sokkhatás ne okozzon mély érzelmi válságot. 3). beivódás, amikor a trauma gondolatok, képek, érzések formájában visszakúszik a tudatba. Az ember újraéli az eseményt, akár kis hétköznapi ingerek hatására is. 4). a megtörtént esemény feldolgozása, tudomásul vétele, amikor a stressz okozta élményt az ember összekapcsolja a jelen érzéseivel, gondolataival. Ez által az élmény elveszti bénító erejét és lassan beépül a hétköznapi eseményekbe. 5). alkalmazkodás, amikor a stresszhatás beépül az ember egyéniségébe. Paulus viselkedésében is megtalálhatók azok a tüneteket, amelyek az elkerülő magatartásformára utalnak, hogy a damaszkuszi stressz traumatikus élménnyel kapcsolatos emlékeit elnyomta magában, hogy próbálta elfelejteni a megtörténtet, és elkerülni minden olyan ingert, amely az eseményre emlékeztette volna. Erre utal az is, hogy nem beszélt a történtekről. 

Azt látjuk, hogy Paulus félt önmagától, önmaga megismerésétől, hogy egyszerre nézzen a benne levő lelki tükörbe, és mások szemébe, a külső tükörbe, pl. hogy Beavató Mesterünk előtt felelősséget vállaljon. Ő a transzcendencia nélküli félelem modelljét hozta létre, amit a később kereszténységnek neveztek el. Félt például mások segítségétől, lásd Beavató Mesterünk 12 jeruzsálemi apostolával való vitáit, az őszinteségtől, a szavahihetőségtől és akkor érezte jól magát, ha a segítséget megtagadhatta, ha manipulálhatott, ha megvezethetett, vagyis ha saját PTSD stressz okozta félelmeit másokra kivetíthette. Vajon miért hitte azt az anti-krisztust támogató Paulus, hogy akkor erős és nagyszerű, ha mások felett hatalmaskodhat, és gyenge, ha tisztességes és segítőkész? Paulus tévedései ártalmasak, mert erősítik a vallásos individualitást, az eltömegesedést és a tudatlanságot. 

Paulus viselkedésének pszichológiai megértésére 1999. után van egy másik, az előzőtől különböző magyarázat is, amelyet a szakirodalom Dunning–Kruger hatásként ismer, és amely egy olyan viselkedési forma, amikor az ember adott területen alacsony képessége és tudása miatt túlzásokba esik, többet mutat magáról, mind amennyit tud, pl. Paulus kerülte a 12-vel való kapcsolatot: “Jeruzsálembe sem mentem fel apostol elődeimhez” (Gal. 1 17). Ez az észlelésben és megtapasztalásban, a megismerésben pl. gondolkodásban, tanulásban, emlékezésben, figyelemben, problémamegoldásban és beszédben előforduló torzulás annak az eredménye, hogy a kézzel fogható és szemmel látható valóság helyett Paulus egy saját valóságot alkotott, vagyis egy ál-valóságot, és így tévesen értelmezte és ítélte meg azt. Ez nem volt más mint önbecsapás, álnokság, imázs alkotás, felsőbbrendűség, felelőtlenség, magas individualitás, vagyis “majd én tudom” állapot. A tévedés, tudatlanság mindenkinél előfordulhat, viszont gond akkor van, ha valakinél a tévedés állandósul. Paulus Jézussal szemben folyamatosan tévedett, mert túlbecsülte, rosszul mérte fel képességeit, pl. ő is Messiás, ő is meghalt a kereszten, ami érthető is, mert nem volt tanítvány és így nem szerzett beavató tudást arról, amit csak Beavató Mesterünk végezhetett el. 

Paulus értékelésében nem zárható ki a metakognitív hatás sem, amely szerint az inkompetens, tökéletlen, az ál-valóságba temetkező Paulus nem ismerte fel saját inkompetenciáját, mivel hiányzott belőle az a metakognitív képesség, az önmagába nézés, amely lehetővé tette volna számára a valóság tudatosítását. Önismereti hiányosságaiból adódóan Paulus tudta azt, hogy mire képes és mire nem. Kettős tehertől szenvedett, egyrészt saját képességeitől, másrészt a Szanhedrin megbízásától. Paulusnak tehát nem volt meg a szükséges készsége és ő ezt nem tudta. Ezért túlbecsülte képességeit. Amit mi tehetünk az, hogy elfelejtjük minkét szindromát és visszatérünk Beavató Mesterünk vallástalanságához, a transzcendenciához, illetve továbbra is türelmesek vagyunk a páli új keresztényekkel szemben, akik Beavató Mesterünket elárulták. Azzal az üzenettel próbálunk segíteni rajtuk, hogy jobb az igazságtalanságot elszenvedi, mint elkövetni.